Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

hogy naplementen jobb volt a kapás. Öreganyám látta el a házimunkát odahaza, ha jól vélem, legfeljebb ha negyvenöt, negyvennyolc éves lehetett. Elárulta nékem egyszer, jókedvében, hogy mi volt öregapám legkedvesebb nótája, én meg fontosságom teljes tudatában dudorászgattam halkan, miközben a család élelmét próbáltam megszerezni a folyóparton:

Bazsa Mári libája

beúszott a Dunába.

Kettőt lépett utána,

sáros lett a Bazsa Mári fehér alsószoknyája.

Duna vize de magas —

Bazsa Mári de gangos!

Mit ér a gangossága,

ha a bálon leesett a fehér alsószoknyája.

Miközben dudorásztam, elmosolyogtam magam, mert a nagyanyámhoz aligha fűzhette öregapámat a nóta, mivel ő nem Mári volt, hanem Kata. Az igaz, hogy Bazsó. De nem Bazsa! No, mindegy, nekem szép kevés közöm volt hozzá. Csak annyi, hogy a gangos kifejezéssel akkor találkoztam először — ízlelgettem, büszkén lépegettem, próbáltam gangosán járni, s magát a szót igen megszerettem. Azóta már tudom, hogy nem ismerik mindenfelé az országban. S hogy ezen a vidéken csak azok érzik igazán jól magukat, akiket anyanyelvűk is ideköt.

Akármilyen messzeségbe szakadnak el, akármilyen hosszú időre, megtérve újra egy-kettő itt érzik otthon magukat. Mindennap lelünk valami kincset, újat, becseset. Ahol igazán otthon vagyunk, ott naponta gazdagabbakká leszünk.

Már gyerekfejjel elgondoltam, hogy jónéhányszor megvallatom én öreganyámat szép nótákért. Őt nem volt nehéz, mindig nevetésre állott szeme-szája, mozgása meg mint a csíké. Olyan kedves, fürge teremtés volt, hogyha édesanyám nem lett volna gyönyörűségesen szomorú és szelíd, bizonyára öregszülémet szeretem a világon a legjobban. De így nem tudtam, apám végett ő a második vagy harmadik helyre szo- rult-e? Boldog gyerekkorom volt mindenképpen — volt aki szeressen, s volt, akiket én szeressek. Nagy ajándék ez minden korban, bár az ember keveset gondol vele. Úgy veszi körül a jó melegség, mint a levegő — s hogy az elfogyhat egyszer, a fejében meg se fordul. S hogy ő maga változhat meg észrevétlenül, az még kevésbé.

Kora tavaszon, amikor a negyedik elemit végeztem, meghalt a plébánosunk szakácsnője. Éppen a halálhullám idején, ahogyan azt a márciusi időszakot minden beteges élőre veszedelmesnek tartja a tudomány, s ahogy azt valamelyik tudós legújabban elnevezte. Nem volt még közkézen a Természettudomány vagy hasonló hetilap, netán folyóirat, mint napjainkban, az öregekről mégis tudtuk jól, hogy a halálnak miféle szokása van, mikor arat szívesen; tavasszal meg ősszel. A városi embernek nyilván a tudomány szükséges ahhoz, hogy ilyesmire rányissa a szemét. No ha így van, alaposan megkésett, mondhatom. A nagyvárosban élők alig veszik észre, ha elhullott közülük akárhány ember, de a természet gyermekei bizony számon tartják.

Teréz néni halálhíre se ért váratlanul bennünket, mert már régótától dagadtak a lábai s öltött ibolyaszínt az ajka.

Eltemettük annak rendje és módja szerint. Az öreg plébános más papot hívott, az szentelje be s énekelje el, mert ő maga is gyöngécske volt már ehhez, s igen siratta ő az öregasszonyt, szegény. Úgy kellett megtámogatni, hogy össze ne csukódjon maga is.

21