Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
Helybéli asszonyok takarították ki a plébániát, mai szemmel nem nevezhető az flancosnak, de akkor még szép, tágas épületnek számított, mi, gyerekek pedig egyenesen titokzatosnak véltük. A háznak mindössze három ablaka volt az utcára, de igen magasan, egybeépítette ugyancsak magas kerítése a templommal, a kerítés fölött pedig hatalmas vadgesztenyefa lombja sötétlett, ugyanúgy, mint kívül a templomtéren. Az lett volna még a nekünk való játszótér nagy nyári melegben, de mi tudtuk, mi a tisztesség, s arrafelé jártunkban igen megcsöndesedett a hangunk, s lelassulta léptünk. Valamiként a mély árnyék, a mindig sötétzöld, nedvesen csillogó fű, a gesztenyefák fürtös virágai, mint afféle meggyújtott lampionok tisztességtudásra késztettek bennünket. Másutt dombra építik a templomot, nálunk meg éppen a laposra sikeredett. Azt mondta édesapám, hogy mifelénk a Duna miatt magas a talajvíz, s attól oly dús zöld a templom környékén minden, és nem isten áldásától. Mire anyám igen szigorúan tekintett rá, hogy minek a gyerek előtt így beszélni? Édesapám fekete arca akkor még jobban megfeketedett. — Nem hagyom egészen elbolondítani a fiam. Mi haszna lesz belőle? Mégis a templom és a plébánia környékén bolyongtam nemsokára, akár egy szédült tulok, ha időm engedte. Ha meg nem, a gondolataim időztek ott. Olyan nem igaz világban éltem hónapokig, aminek hamis fénye egészen elvakított, boldogságot is, kínszenvedést is okozott éppen eleget. A plébános úr új szakácsnőt hozatott — szállt a hír végig a falun, háztól házig lehetett követni a nyomát. Fiatalasszonyt, rokont s özvegyet — újságolták a bennfenteseb- bek. Mindenki arra várt, mikor látni meg a maga valóságában, mikor tűnik fel egy új arc legalább a boltban. Dologidő volt már, a konyhakertekben is kívánta a munkát a hirtelen meleg idő — mégis, akkora forgalmuk talán sohasem volt még a szatócsék- nak, mint azon a tavaszon. Az iskolánk kicsi volt. Két-két osztályt összecsaptak, elsőt a másodikkal, a harmadikat a negyedikkel. No egy szép, napsütéses március végi napon azon vettem észre magam, amint beléptem az osztályajtón, hogy eggyel megszaporodtunk — mégpedig az új szakácsnő kisleányával. A tanító úr ott adott neki helyet mindjárt az első sor sarkán, a harmadikosok között. Két-három lány körüIáiIta már, de ő még szemlesütve üldögélt. Ám ha valaki megnyitotta az ajtót, legyen az fiú vagy lány, ő féloldalt hajtott fejjel oda-odapillantgatott, nem kerülte el a figyelmét semmi. Ahogyan megláttam, megszédültem. De abban a minutumban. Hogy milyen volt? A gyönyörűség volt maga. Kreol a bőre, sötétkék a szeme .... kicsit vastag a szája is, az orra is, a haja szép gesztenyeszín, dús loknikba göndörítve, a keze olyan finom és tiszta, amilyet még sosem láttam. Fehér félhold a töve, félhold a hegye... a kettő között rózsaszínben fénylett, dörzsölgette is a szoknyájához. Nem hasonlított az senkire. Ahogyan öltözött, az is szokatlan volt. Sötétkék rakottszoknya, fehér, sötétkék csíkos blúz, sötétkék szalagcsokor a nyakában és fehér, csupa habos könnyű kötény, hogy majd elrepült. A lábán fehér zokni, meg fehér magasszárú cipő — mind csak ámultunk. Azután megjött a tanító úr. Bejelentette az osztálynak, hogy új iskolatársunk lesz, Kemecsei Elvira, jó tanuló, fogadjuk szívesen. Akkor már tudtuk, hogy valódi rokona a plébános úrnak, mivel az Kemecsei Ádám. Elvira! Ezt a nevet még sohasem hallottam, nem volt benne a kalendáriumunkban sem, hiába iparkodtam én azt mindjárt föltalálni, amint hazaértem. Én aznap le nem vettem pillantásom az Elvira gyönyörű hajáról, tízperces szünetekben meg folyton ott 22
