Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

piszkos is, hideg is volt a víz, nem fűlött hozzá a fogam. S amikor már igen fáztam, csak fölkerekedtem, de nem haza, hanem öregszülémhez indultam.

Az összecsapta a két kezét amint meglátott, hogy ugyan engem meg mi lelt? Ríttam, s nem mondtam el neki mindjárt, de szép lassan kiszedte azután belőlem.

Mindjárt fülön fogott, vitt anyámhoz. Ő meg csak rámpillantott, s majd hova lett szegény! Pedig akkorra már öreganyám úgy-ahogy megnyugtatott, de édesanyám így is azonnal észrevette, hogy nagy baj van. Apámnak biztosan föl nem tűnt volna. Azért mondom én, hogy az ember a külső világot, az asszony meg az emberi szíveket ismeri jobban.

No, akkor édesanyám tiszta kötőt s fejkendőt dobott magára, a konyhaszekrény fiókjából elővette a piros ceruzám, amelyikkel az este a meglámpázott tojásokat jelölte, s indult a tanító úrhoz egyenest, az én ügyemet mindjárt rendbe tette szépen.

A Török Dániel pedig éppen a napokban kért tőlem valami apró szívességet — palántákat a melegágyból — odaadtam. De még ma sem tudok úgy ránézni, hogy a szívem sajogni ne kezdjen, s a kezem ökölbe ne szoruljon.

De egy Török Dánielért sem válók hörcsög-emberré, ha minden ízem azt kívánná, akkor se! Éljen, s haljon meg békességben, soha nagyobb jólétben, mint most van. Mert ezzel nincs mit dicsekednie a szerencsétlennek.

De nem felejtem el, hogy neki köszönhetem legelső megaláztatásomat, normális ember az ilyet nem felejti. Sok tanulságot ugyan nem vonhat le belőle, hacsak azt nem, hogy az irigy kutyák ellen nincs mit tenni, s hogy a patkány akkor is bűzlik, ha emberbőrbe bújt. Akkortájt azonban nem voltam ilyen bölcs, nem értettem, hogy mi történt s miért. Milyen indítékból. Évekig fizikai fájdalmat éreztem miatta, hideg, ellenséges szorongást a mellkasomban, szívem vagy gyomorszájam tájékán, ami kiszárította a szám, a tarkómon pedig olyan nyomást okozott, hogy megszédültem tőle, holott továbbra is én maradtam a tanító úrék bevásárlója. Újra és újra ott álldogáltam a fűszerillatú boltban, ameddig csak húznom lehetett az időt. Én azután egy percből legalább kettőt varázsoltam, úgy mozogtam, akár az őszi légy, hanem már ez sem okozott olyan örömöt, mint megcsúfoltatásom előtt. Elkezdődött bennem valami új, a belső derű bomlása, a gyanakvás születése, ami olyan mélyen kezdődött s oly titokban, hogy észre se vettem, csak amikor már megvolt, és minden cselekedetem meghatározta. Nem adtam oda olyan könnyű szívvel a számtanpéldáimat lemásolni, nem segítettem, legfeljebb igen keveseknek a helyesírásban, s nem kívánkoztam úgy játszani se a társaim közé, mint előtte.

Nekünk akkortájt játékunk nem is volt, talán a jobbmódúaknak labda, télre szánkó, no meg ugrókötél mindenkinek. Egyik se olyan játék, amellyel magában is jól elüti a szabad időt a gyermek.

Ebből következik, hogy mégjobban szüléimhez tartoztam, no meg öreganyámhoz, mint a mai gyerekek.

Sokan azt papolják, hogy minden hántást el lehet és el kell felejteni s megbocsátani. Nekem az nem sikerült akkor. Mostanában már jobban lepereg rólam a piszkálódás és szenny, de még most se nyomtalanul. Csakhogy kifelé semmit sem láttatok belőle, már megokosodtam annyira.

Akkor még olyan voltam, mint a gyönge gödölye, a bensőmben éppen talpra állni tanulgattam — talán az első megcsalatkozás a legjobbkor jött ahhoz, hogy edződjem a következőig.

Anyám akkoriban, az emlékezetes kétszer-ebéd óta lassan erősödött, tavasszal—őszszel egyre több alkalommal ment apámmal a földekre, igen szerette a paprikát kapálni, szénát gyűjteni — a könnyebb munkákat, de hamarosan már kukoricát fattyazott. Ezért én hetente legalább egyszer eljártam halászgatni, s az a csoda esett meg vélem,

20