Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
mindig is bolondulásig odavoltam virágért, rügyező fáért, ebben édesanyámra ütöttem — félrehajtott fejjel magam is megcsodáltam a művemet. Na, jól van. A tolltartómban nem volt benn a piros ceruza, gondoltam, tán a tarisznyámba esett ki. Ott se leltem, a zsebemben sem, el pedig csak nem hagytam? Akkor is előkerül, merthogy mindenikünknek bele volt vésve a névjele, nem féltem attól, hogy elvész. Leégett volna a bőr arról a falunkban, aki a másikát megkárosítja. Ma ez is másképpen van már — nem sokra becsülik az emberek se egymást, se önmagukat. Ennyi bizonyos. De akkor még?! Elvégeztem, amit bírtam, feketével oda-odakanyarítottam egy-két almát minden ágra, s ültem aztán hátratett kézzel, ahogy megkívánták. Előttem meg Török Dániel ült, az öregebb tanító fia, akivel nekünk eddig semmi dolgunk nem akadt, hál’ istennek, mert azon kívül, hogy déltájban leginkább szunyókált, más elirigyelni valót nem találtunk rajta a fölső osztálybeliektől, olyan volt annak a természete. A fia, a Dániel pedig amolyan sehogyse-sikerült kapradék —, hogy édesapám szavaival éljek —, késői gyerek volt, se íze, se bűze. Mindig leleste valamelyikünk irkájáról a benti kisdolgozatot, számtant, nyelvtant, mikor mit. Csak a dölyfe volt nagy, de az óriási. Most az én fáim kedvéért fordulgatott hátra. A tanító úr megint az ablakdeszkát lyukasztotta a könyökével s bámult kifele megszomorodottan, hát a Dániel bátorságra kapott: — Átrajzolod? — s dugta hátra az ő mesterművét. Sokat nem tudtam kezdeni véle, de javítgattam rajta egy kicsinyt. Igen siettem, mert hogy én nem voltam tanítófiú hiába, s a magam fajtáján csípősebbre sikeredik a pálca suhintása is. Mikor már megkapta az övét, azt súgta a Dániel: — Hát az almáid? Azokkal mi lesz? — Elhagytam valahol a pirosat, de nem jut eszembe, hol. — Majd kapsz a tanító úrtól! — Elviselem. — Itt az enyém ... de siess véle! Egészen odavoltam én attól, hogy a Török gyerek így megkomázott engem. Besatíroztam gyorsan az előrajzolt karikákat, hát, való igaz, hogy egészen almaformájúakká lettek, még a bajszukat is kedvem szottyant feketével meghagyni. Azóta se sikerült rajzom olyan szépre. Gondoltam, mit nyújtózik előttem ez a tanítófiú, hogy készen van, miért nem fér a bőrébe? Még azt is bajba juttatja, aki segített neki. Az osztály fele még szorgalmasan dolgozgatott. — Mit kívánsz, Dani? — hallottam a tanító úr kedvetlen hangját. — Tanító úr! — ugrott fel a gyerek. — A Sebestyén Marci ellopta a piros ceruzámat! Azt gondoltam, álmodom. Itt a piros, nálam, a tanító úr meg most már csak engem bámult, ahogy közeledett. Én már nem tudom, miket mondott, olyan sokat, olyan csúnyát. Már kint állottam a sarokban, amikor még mindig sorjázta. Apám arra tanított, hogy az urakkal soha ne ellenkezzek, de amikor hallottam, mi lesz a büntetésem, meg hogy a boltba engem még egyszer el nem küld, ilyen pokolra való betyárfajzatot, az olyan rosszul esett, úgy belém hasított a fájdalom, hogy kiáltozni kezdtem: — Hazudik! A Török Dániel a csaló! Ő hazudik! Erre következett a padrafektetés és a nádpálca, azután a tanító úr hazakergetett, mert ma már nem akar látni. No én se hazamentem, hanem a Dunára. Leültem a partra, néztem, néztem a vizet, kis híján beléugrottam, hogy elemésszem magam. Ki hisz már énnekem? Csakhogy 19
