Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

legtöbb bajuk éppen velük. Vigyázz tőlük, óvakodj, messzi kerüld a tájékukat is. Hát ezt érted-e?

Már hogyne értettem volna! Mindjárt eszembe jutott a tanító úr karvalyarcú felesége, akinek én bevásárolni jártam. Úgy csap az rá a teli kosárra, mint pelyhes csirkékre a héja, s ha olyat talál benne, ami nem kedvére való, egyszerre beléveresedik, s nékem csak ennyit mond:

— Eridj, eridj, ne is lássalak! Mulya vagy születésedtől, istenemre! Mindent rád sóznak... itt ni, a kenyér héja megrepedve!

Olyan aranylakkos volt pedig az a kenyér, mint a zsemlye. Ha nem talált kifogásolni valót a tekintetes asszony, attól veresedett el. Hogy most aztán már nem tudja vélem kipörlekedni magát. No, ő még a hörcsögnél is ostobább, ha nem bántják, akkor is harapni akar — gondoltam, de ezt már édesapámnak kikottyantani se mertem. Jól tettem, mert amilyen éles esze volt, mindjárt meglátta volna, hogy a két dolog sehogy se egyezik: a tanító úr feleségét nálánál nagyobb emberrel sohase láttam haramiáskodni, csak velem, akkor pedig meglehet, hogy a hörcsög mégis a legbutább teremtmény a világon. Bár én a karvalyarcú asszonytól egész fiatal életemben sokkal jobban iszonyodtam, mint akármilyen állattól. Mégse tartózkodtam mindegyiktől okosan, sok esetben hasztalan a rengeteg tudás meg tapasztalat, hasztalan az embernek esze kerekét forgatni — attól még léphet rosszul, s nyögheti aztán életfogytig.

Apám szavára mindig füleltem. Sokat bolondozott, mégis mindig okított valamire, még a tréfálkozásával is. Ezért engem megpirongatott egyszer öreganyám, noha óvatosan, amikor le-föl járta a tornácot, pedig már közel volt a dél, de csak egyre azt hajtogatta:

— Mit is főzzek? Mit is főzzek? Megint krumplidercöt?

Én meg rászólottam:

— Ugyan már, szülém. Hisz maga is tudhatja: üres kamrában bolond a gazdasszony

— mivel tudtam, hogy az övé éppen nem üres.

Erre azután megkaptam a magamét, istenesen.

Rá kellett jönnöm, hogy mindenbe én se pittyeghetek bele, és hogy amit tudok már a világról, abból sokfélét majd csak legénykoromban forgathatok meg a nyelvemen, mert addig hallgass a nevem. Édesanyám s apám nem így vélekedik, nekik akármit mondok, csak gyönyörűségükre szolgál, mert tőlük tanultam, vagy ha az iskolában, este vélük beszéltem meg. Segítettek helyére kerülni mindent, ami az én fejemben gyökértelenül kavargóit csak. Anyám fejcsóválva, csöndesen, apám inkább csipkelődve, ha pedig komolyan, s édesanyám szemét is magán tudta, félig-meddig neki szánta a beszédjét. Innen gondoltam én, hogy az emberek tán többet tudnak a világ dolgairól, mint az asszonyok. Akkoriban még így volt, azóta másképpen lett, de hosszú még a sora annak.

A világ dolgairól talán kevesebbet tudtak az asszonyok, lehet. Csakhogy az én édesanyámnak elég volt rámnéznie, hogy tudja, hány a kettő énnálam. Van-e bajom-gon- dom, vagy se. Hiába bohóckodtam, nem ért az semmit.

Két alkalommal ért gyerekkoromban akkora fájdalom, hogy alig bírtam el vélük.

Még első osztályban, s tán másodikban is palatáblával-vesszővel bajmolódtunk az iskolában, de azután irkát kaptunk, ceruzát, tollszárat meg tollat. Jó földje van a falunak, a Duna árterületén épült, régebben se volt olyan szegény a nép, mint távolabb a homokhátságon. így hát a tanító úr rábeszélte a szülőket, vegyenek a gyerekeiknek színes ceruzát is, legalább kéket meg pirosat. Hajlottak rá’— különösen az asszonyok,

— megvették. Egy alkalommal fehér papirosra almafákat kellett rajzolni, a fa kék volt, minden ága-bogával együtt — a gyümölcse meg piros. Igen helyre fákat rajzoltam,

18