Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

Szép család voltunk mi, békességben éltünk. Én különösen örvendeztem, ha az ő arcán elömlött a boldogság. Kicsi, kövérkés asszony volt, nevető arca akár egy friss fánkkal tele tál. Az özvegységét úgy viselte, mintha ura soha nem lett volna. Nem sokáig volt, elvitte egy nyári tüdőgyulladás néhány nap alatt — méghozzá aratáskor. Szorgalmas ember létére igen kimelegedett a nagy hőségben s a nehéz munkában, s egy hirtelen jégeső minden lakott helytől messze megtette a magáét. Azóta a mi földünkön bizony ott a szerszámos kamrának csúfolt kulipintyó, csak éppen szerszám nélkül. A kocsi saroglyájában vagy ülésén pedig a lópokróc, meg a berliner kendő. Anélkül apám ki se fordul a kapun. Mert az elve, hogy a fiatalság csak figyeljen az öregek beszédjére, még ha olykor csacskaságot szólanak is, türelemmel legyen hozzájuk. Ezt kívánja a tisztesség, no de az is előfordul, hogy tanulni lehet tőlük valamit. Bár édesapám addigra már mindent megtanult az öregebbektől, amit csak lehetett — úgy véltem. Kivált, hogy árvagyerekként, szolgálni jött ebbe a faluba, s lám, mire jutott máris! Mert fülelt, mint nyúl a barázdában, s örülni tudott mások nagy eszének csakúgy, mint szerencséjének. Pedig ezt tudni a legnagyobb kincs, ami embernek juthat, a mai eszemmel is vallom.

— Mert az emberek olyan irigyek egymásra, mint a kutyák — mondogatta, miközben a halat nyúzta-húzta — hallgass tehát róla, hol s hogyan fogjuk a halat.

— Másoknak is jutna — vetettem közbe, de haloványan.

— Se másoknak, se neked — nézett rám szigorúan. — A fél falu ott nyüzsögne, fékomadta! Erre nem gondoltál?

Erre nem. A fél falu ...?

— Gyerek ő még ... honnan tudhatná szegénykém — szólt közbe édesanyám pártfogón.

— No meg a vérről ... különösen hallgass te!

— Még megégetnék végette édesapádat — mosolygott szelíden, kicsit csúfondáro- san anyám.

— Ha az nem eshetne is meg ... csúfolódnának, míg embervér nem folyna ...

Ez már nagyon csendesen formázott mondat volt, nagyon kemény.

— Hiszen ha tényleg sikerül! Miért szólnák meg?

Apám az üstökét vakarta csuklója csontjával, mivel a keze a pikkelyektől csupa mocsok volt.

— A gazdakörben mesélt róla Kutyifa Bandi bátyám . .. holtáig gúnyolták vele. A beetetéssel. Holtáig? Még a síron túl is. Aki akarta, kipróbálta ... csakhogy rajtam kívül nem akarta senki. Járt utat járatlanért el ne hagyj — tartja a közmondás. Magam is azt vallom, ha valami kárba veszhetne, mikor az új csapást próbálgatom. Hanem hát míg fiatal az ember, ideje próbálkozni akad, hogyha az pénzbe nem kerül. Igaz-e, lulisom?

— Igaz, igaz — bólogatott anyám s lihegett nagyon, mert már nyújtófa alá tette íz aranysárga, kemény tésztát. De szerettem én annak lemetszett szegélyét vékonyra lyújtani, majd megpirítani mindkét oldalát a tűzhely lapján! Most már nem figyeljem apámra, a föl-fölhólyagosodó korongot figyeltem anyám keze alatt.

— Erted-e golyhó?

— Én igen.

Azt se tudtam, mire igenlek.

— Mert ha most hallgatsz, s kifigyelem én azt, — legközelebb a merítőhálóval lalászunk együtt. Az lesz csak a neked való! Mert az legfőképpen a pontyokat keresi i vízben.

— Pontyot?

15