Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

— Azt biza, de nem ugyanott. Más a kecsege, más a ponty hazája. No meg a ponty fütyül a vérre — annak más kell, gyermekem.

— Mi kell a pontynak?

— Majd megtudod, ha nyelved beharapod s nem fecsegsz. — Kisvártatva megkérdezte: — Nem tanultátok még az iskolában? — Elvörösödtem. Lehet igen, lehet hogy nem. Mindenre hogyan emlékezzék az ember? — Nahát — mondta elégedetten. — A ponty növényevő ... a kukoricadarát s a kenyérmorzsát is kedveli. Ez se a vérszagra jött, ne hidd ... a morzsára. Csakhogy a ponty a napos helyeken tartózkodik, ahol alacsony a víz és a sodrása sem erős. Ott merítőhálóval ügyeskedhetünk, gyerek!

— Hol?

— Nézd csak, nézd. Majd megtudod idejében, ha hallgatni megtanulsz.

— Hisz alig lehet szavát venni — lihegett anyám, ahogy a sodrófát a nagy lepedő tésztából kihengerítette, — Olyan hallgatag ez, mint a csuka.

— Meglátjuk.

Ezzel azután az én helyem elkezdte már a gyerekkorból való feljebbkerülést, hogy apám egyik titkát megosztotta velem. Szeretetből, bizalomból. Csak amikor már eszegettük a halászlét, no meg a fokhagymás csukát, merészeltem kérdezni:

— S édesapám honnan tud ennyi mindent?

— Honnan, honnan. Hát a fecserészni szerető öregektől. Ezért mondtam, hogy hallgatni, nem legyinteni kell rájuk.

— Ők honnan tudják?

Anyámra tekintett, nem reám.

— Tapasztalatból.

— Valakitől ők is csak hallották . . .

— Hallották, igen. De egyet jegyezz meg magadnak, fiam: a legtöbb szegény paraszt- embert, s még az urakat is megsegítő, hasznos találmányhoz a véletlen segít hozzá. Ezt vésd a fejedbe. Mert ember az emberen nemigen segít: ember az embernek farkasa. A dolgos kezed, figyelmed, elméd, meg a véletlen. Ennyiben bízhatsz, többen- aligha. A régi öregek sok tapasztalata. Az igen.

— Nem érti ő ezt még — vélte anyám.

— De igenis — erősködtem, holott felét se értettem én.

Apám nekibuzdult.

— Na, csak egy példát. Mikor van Mátyás napja?

Nagyapám Mátyás volt, illett volna tudnom, hiszen édesanyám el nem mulasztotta, hogy a sírjára virágot vigyen. De az idén csak viaszvirágot vitt, amit pedig ősem szeretett.

— Télen! —vágtam ki diadallal.

— Február végén, fiam. Az idén tél volt még . . . jött is a napsütés utána nyomban. Mert a parasztember így nevezi: Mátyás a jégtörő. S mert jégtörő, hajeget nem talál, csinál. Hát ez mit jelent?

Ámultam.

— Hideg idő jön, no — segített ki anyám.

— Nem felejted el? — nézett édesapám konokul.

— Nem — bizonygattam örvendezve.

— No, ha nem, jövő esztendőben megint másra tanítalak. De az se ártana, ha mi kettőnktől lesnéd el, hiszen este másról se igen beszélünk anyáddal. Parasztembernek első feladata, hogy az időjáráshoz értsen, még ha a városi urak ki is nevetik érte Hadd nevessenek, a hasukat azzal töltik, amit mi teremtünk. Az időjárást pedig tanulni kell... tapasztalatból. Tudod-e miért?

16