Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
odáig reggel is, délben is: lehet-e olajvirág illatát szippantani? Annak hosszú a virág- zási ideje, hát nyílásától kezdve kétnaponta vittem anyámnak vagy 5—6 héten át belőle, de mindig csak két ágacskát, megmaradjon, növekedjék a töve jövőre is. Apám meg fintorgott a ház levegőjében, pihát mondott, fejét csóválta, de nem dobatott ki velünk virágot soha. Nem volt ő rossz ember, úgy gondolom. Elméje mint a beretva. Minden firkáimat mindig átnézte, hogy van, mint van, jól-e, s ha utánam számolt, gyorsabban tette, mint a tanító úr. Mondtam is neki: — De nagy esze van édesapámnak! Mire ő elkedvetlenedett, s anyám tekintetét kereste: —Csak egyszer voltam bolond, azóta se tudom helyretenni, amit vétettem. Egymáséba kapaszkodott a tekintetük. Anyám lehajtotta a fejét, s akkor elpirult. Még mosolygott is. — Látja-e, milyen helyre legénykénk van! Úgy ám hékám, okos az apád. S reményiem, hogy legalább ezt az egyet megöröklöd tőle. — Jó vagy Julisom, áldott jó lélek vagy te. Isten őrizze minden lépésedet, angyalom. — Őrzi, Márton, őrzi. Csak a fiamét is őrizze. Apám földerült. — Ejnye no. Énértem nem fohászkodol? — Hajnaltól estvélig . . . úgy igaz, ahogy mondom — fehéredett el a szokottnál jobban, s befordult szegény a tiszta szobába. Mozdultam, apám fekete ökle reá nehezedett a vállamra, lefogott. — Hagyjad őtet, fiam. Mindenkinek egyedül kell hordani a maga keresztjét... az asszonyféle pedig megkönnyebbül kicsit a pityergéstől. Jobbkedvű lesz azután. Békésebb. Úgy történt. Mert ha belegondolok, igen sok bölcsességet tanultam én a külsőre faragatlan, vadfekete, nagydarab apámtól, félek hogy sok mindenről megfeledkeztem az idő óta. Minden nap múlásával renyhül az a rosta, amelyikbe ismereteinket belé- beléhuHatjuk, míg a fontosabb igazságok közül is egyre több kihullik a likakon. Csak amikor a hopp helyett a kopp jön, akkor ütünk a homlokunkra, mert bizony kiviláglik, hogy ezt a bajt elkerülhettük volna, ha az öregek szavát jobban megfigyeljük, s ahhoz igazodunk. Különösen pedig ha azok az öregek megállották helyüket a maguk világában s nehezen bár, de mindig tisztességgel. Mert én ezt bízvást elmondhatom az édes szüléimről, öregszülémről se feledkezve meg. Ő is igen sok okosságra nyitotta föl a szemem az ő idejében, szegény. Most is úgy történt, amint apám mondta. Anyám előjőve arcán is hozott egy kevés pirosságot, szemén is, de restelkedett miatta nagyon. Annyira, hogy újra szedett magának a tejfölös gyönge csirkéből, galuskából, zöldsalátából, már elfeledte, hogy ebédelt egyszer. Éppen szólani akartam, de édesapám vállamra tette nehéz kezefejét, s intett: egyek én is. Megtettem a kedvéért, hogyne tettem volna? Mikor azután végeztünk, az a nagy fekete ember elnevette magát: — Csak megríkatlak én téged máskor is, édes angyalom! Egyikünkről a másikra nézett anyám értetlenül. — Épp a gyerek előtt... — dadogta zavartan. — Nem olyan kicsi gyerek ő már, hogy meg ne ítélhette volna maga is: az anyja evése, nem evése az akaraton múlik. Ugye Marci? Meg a szokáson! Anyám elkomolyodott. — Való igaz. — Na látod. Magad is látod! —vágta rá diadallal apám, de a hangja zengése egészen 12
