Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

más volt, mint amikor engem fogott rajta valami kópéságon. Simogatott inkább, semhogy perelt volna.

— Majd erőltetem, Márton — pillogott anyám gyanúsan fényes szemmel.

— No, no. Ha még egy rátát pityeregsz is, alig hiszem, hogy újra ebédelsz már... különben nem bánnám.

— Mit nem bánna?

— A pityergést, angyalom.

Anyám szemét most már csakugyan elfutotta a könny, s igyekezett leszedni az asztalt, hogy ne igen lássuk. De mi láttuk azért. Édesapám arca mégis felragyogott, s vállamat is egyre jobban szorongatta, míg reá nem néztem. Akkor intett a szemével. Ebből azután megértettem, hogy mi lesz a dolgom ezentúl. Segíteni, hogy anyám ne figyeljen olyan fölöslegesen a tányérra, s mindenképpen kijátszani őt, hogy csak egyék, egyék.

Ezentúl a szatócséktól nem öregszülémhez futottam, hanem jókora kerülővel ha- Fáig. Anyámnak vittem a savanyúcukrot, mogyorót, éppen foltosodni kezdő naran- zsot — mindent, de mindent a világon néki vittem volna, amihez hozzájuthatok, cogadkoztam magamban: nem lesz nékem nyugovásom csak akkor, ha már egy cseppet megpirosodik az a szép fehér arca.

No, megértem azt is, hamarább, mint gondoltam, s nem úgy, amiként szerettem 'olna.

De addig még volt egy csodálatos nyaram, életemben talán az utolsó szabad és gondtalan — ma így emlékszem vissza rá.

A mi környékünkön van egy szólásmondás; könnyű annak a falunak, amelyiknek talpát nyaldossa a víz. A miénket nyaldosta, mert egészen a Duna partjára épült. Már a tizedik esztendőmbe fordultam, amikor apám egyedül is engedett a folyóhoz mennem, bár édesanyám igen sopánkodott miatta. Addigra apámmal annyiszor voltunk együtt a Dunán, hogy ismertem egy szép ligetes partszakaszát, no meg a folyó szegélyét úgy, ahogy a régi vízenjárók, s különösen a folyó egyik kanyarulatát.

Ott egy kicsiny, mély öblöt mosott a víz, a fenekét látni se lehetett, de már néhány lépéssel lejjebb igen. Édesapám pedig kitalált valamit. Nem engedte a baromfi vérét megsütni-főzni, hanem ahogy vágtuk a szárnyast, apróra dörzsölt kenyérmorzsára kellett a vérét ereszteni annak. így aztán háromszor annyit mutatott, mint egyébként. Akkor elkért ő anyámtól egy túrószacskót, tán finom molinóból (vagy micsodából,) igen vékony anyagból varrottat. Abba belékanalazta a sok vért — kis gömölye lett csak belőle. A zacskó szájára pedig irdatlan hosszú zsineget kötött, bedugta a tarisznyájába, három-négy pecabotot vett elő, néhány gilisztát a dobozba, s nékem meg kellett fogadnom, hogy amire most tanít, arról senkinek az ég egy világon piszt se szólok. Kezembe nyomott egy háncsszatyrot, s indultunk.

Hát a szép kis öbölben senki nem tartózkodott, mindenki tudta, hogy az igencsak mély, könnyű elveszni benne.

Édesapám ezt akkurátusán megmagyarázta nekem, körülpillogott amint megérkeztünk, no, sehol senki. Akkor a zsineget a szomorúfűz göcsörtös ágához kötötte, s beléengedte a ruhazacskót a vérrel a vízbe. Olyan mélyre merült, hamarosan mit se láttunk belőle. Belőlünk meg senki semmit, merthogy a fűzfa lekonyult ágai mint valami csodaszép zöld sátor eltakartak. Négy pecabot horgára tessék-lássék formán rátűztünk egy-egy darabkát az egyik kukacból, három botnak bakot állított fel szép kényelmesen apám. Éppen olyan volt, mint a nagy Y, csak erősebb, szára hosszú, s jól belédöngöltük az agyagos földbe. A negyediket kezében tartotta, magához vont, s mondta:

— Te is fogd, hadd lám, megtartod-e?

13