Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
— Nahát akkor! — nézte merőn apám. Akkor anya újra szedett, s úgy rakosgatta tányérján a húst meg a krumplit, hogy többet mutasson. Azután szó nélkül eddegéltünk, csakhogy én is úgy voltam vele, mint apám: igen nehezen ment le a falat a torkomon. Sokszor voltunk édesanyámmal egyedül, többször mondtam neki — nincsen ez jól így. — Kár belém — legyintett ilyenkor fáradtan. — Mit értesz te ahhoz! — Csak annyit, hogy nekem se akaródzik ennem — panaszoltam. — Apámnak se, látom én azt. — Jaj gyermekem, majd megérted, ha nagyobbacska leszel — fordult el ilyenkor, s kékfestő kötőjébe törölgette a szemét. Mert már fiatalon csak kékfestőben járt. Lánypajtásai világoskéket, szürkét, s még rózsaszínűt is viseltek, csak ő nem. Ő soha mást. Vasárnap sötétkék fehér mintás selymet, télen barna, sötétkék, fekete szövetet, ugyanolyan színű selyemkötővel, szövet vagy bársony fejkendővel. Végtére ő vált ki a többiek közül, egyszerűsége, szolidsága, s talán soványsága és egyenes tartása is minden szempárt maga után vonzott, amerre járt. Valamikor a legszebb leány volt a környéken, ha igaz, amit öreganyám váltig bizonygatott nekem. Az asszonyi élet sápasztotta meg — törölgette ő is szeme sarkait ilyenkor s elfordult tőlem kedvetlenül. S hirtelen színt váltott, mindig ugyanúgy: — Terád nem haragszom én ... se apádra. Legfeljebb a föntvaló úristenre, ha egyáltalán lehet valakire is... mert olyan ám isten irgalma is, mint a te rongylabdád, fiam. Minél nagyobbat rúgunk bele keservünkben, annál messzebbre gurul. Legbölcsebb úgy fogadni mindent, jót és rosszat, mintha mindig jót kapnánk. Ezzel az okoskodással én már nemigen értettem egyet. Annyit hámoztam ki az egészből, hogy anyámnak jobb egészsége és kedve volna tán, ha itt maradt volna öreganyám szép nagylányának örökre. Mert gyöngy volt a nevetése, nádsuhogás a szoknyája hangja — no, én se gyöngyöt, se nevetést nem tudok fölidézni, ha visszaemlékezem reá, s könnyen lehet, hogy csak öreganyám álmodta mindezeket a sosemvolt-gyönyö- rűségeket leányáról, ahogyan azt a vénasszonyok szokták. Valami tüske mégis megmaradt bennem, mivelhogy éppen énrám, s apámra nem haragszik anyám sápadtságáért. No hiszen jobb is, hogy nem értettem én ezt egészen akkor. Szabad voltam, mint a madár, egyik szülőm se nagyon háborgatott, s mikor minek jön el az ideje, bármerre csavarogtam a határban, elárulta nekem a templomtorony órája, s a muszájra mindig hazaérkeztem, ez pedig az állatok etetése volt. Ha szórtam a csirkéknek, hangalevelet, csalánt aprítottam, és darával hintettem meg a kacsáknak, libáknak, ha a krumpli apraját megfőzte anyám s azt én könnyen nyomogattam szét a langyos moslékban, s a korpán, árpadarán kívül még a só is eszembe jutott, s azzal kavargattam egyformára a két vödör disznóeledelt, anyám könnyű keze egy-egy pillanatra megpihent a fejem búbján — mindjárt úgy éreztem, szárnyaim nőnek, egyszerre felröppenek, s magammal viszem őt is, meghintáztatom, hátha akkor hallanám végre azt a gyöngy-nevetést? Hanem a mosolygását láttam ilyenkor ... akár a festett Máriáé, olyan volt. Talán a csöndes mosolyáért szerettem őt olyan nagyon. Sokszor elnéztem fehér arcát, amelyen akkor még a szeme alatt se volt árok, egyenletes, fehér volt az, olyan formájú, mint egy-egy gyönge akácfalevél. Szeme, szemöldöke, haja sötétbarna, még ajka is azt formázta, mintha valaki egyetlen sötétbarna ceruzával rajzolta volna. Haja sima, koponyájához tapadt fényesen, habár a fityula a tarkóját mindig eltakarta. Nyáron se, nagy hőségben sem vált volna meg tőle. Az egyenes kicsi orra kedves volt, nagyokat szippantott vele a violák illatából, meg az orgonából; ezt a kettőt kiváltképpen szerette. Sokszor gondoltam: tán a jó szagok éltetik. A falu kövesút felé eső csücskén volt egy kisebb dombféle — bár inkább hantnak mondhatni — homokos, laza földjén néhány olajfa telepedett meg. Amint csak közeledett a május, én már ki-kiszaladtam 11
