Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - SZEMLE - Laczkó András: Illyés Gyula: Közügy

szerep. „Eszmények” — mondja a lírikus a fogal- miság szintjén, de a célzások, amelyek körébe ezt belehelyezte, vitathatatlanná teszik, hogy konkrét, élő, sorsot meghatározó hátterét kell kiemelni, a szinte gyakorlati teendők megvilágítását. Kutatni kell, mit rejt társadalmilag: az alkoholizmus, vallásai epidémia, depresszió. Az értés szándéka okán a „sejthasadás törvénye szerint nő az igény újra definiálni: /ki a köztolvaj, az osztály- és népáruló, a /demagóg, a szó-diarés/ üzér s könyöklő s mind a törtető . ..” Azt a helyzetet kell átéreznünk és megértenünk, amikor az eszményben levő erőre van szüksége az embernek ahhoz, hogy léte elviselhető legyen: „Jégmozdulatlan arcok váltanak hangvilla-módra eszmét” — az egyéni vagy közös boldogulásért. Mert a hírek jönnek, néha mendemondaként hozva bizonyosságot, hogy a rossznál van még riasztóbb, csöndre intő, de tán még cáfolható ...

Maga a cím, a Közügy eleve jelzi azt, hogy az egész közösségre érvényes ügyről szól, s a sorskérdés itt elválaszthatatlan az etnikumtól. Ezen a téren gyakoribb az indulat, mint az eszmék cseréje, nagyobb súlyt kapott az érzelem, mint a ráció, a sértés az érvelésnél. Illyés sem kapcsolhatja ki teljesen érzelmeit, s nem csupán azért, mert lírai verset írt. Ennél döntőbb volt, hogy választ keresett már hosszabb ideje olyan kérdés- csoportra, amiről — szándékai ellenére — nem szólhat párbeszédes nyugalommal, közvetlen vitával. Ezért kell kiemelni a Közügy utolsó harmadából a kérdést: „Ki az inter-, s ki a sovén- (az infra) nacionalista?” S párjaként mindjárt azt is, ami indukáló erőként késztette írásra: „S kik- mik ők, akik vádként süvöltik?” A válasz itt épp azáltal válik tömör pontosságúvá, hogy meg sem kísérelte a definíciót. A költői képpel, a hasonlattal a lehető legtöbbet mondja ki.

Innen visszatekintve kap magyarázatot a szag- gatottabb előadásmód, a sok célzás. Mozaikokat illesztett egymás mellé, töredékhíreket, amelyek az utolsó harmad olvastán egységes kórképpé állnak össze, olyan egésszé, amitől „vacogva hátrálnak filozófiák.” Az átélés gondolati mélységű hosszabb verssorokban találná meg az adekvát formát, de a hírek által szított feszültségnek is jelzéshez kell jutnia. Gyakori kérdőjelek, utalások, francia idézetek mutatják, hogy milyen nagy érzelem sűrűsödött a háttérben.

Kulcsszó itt a hír, ami „fagyos hideget húz a szobákba”, s ami csecsemők jövőjét kétségessé teszi. A hír, amivel az önbizalom és bizalom szegezhető szembe, s az ezekkel változó jövő. A Közügy ekként a legtágabban értelmezett közösséghez szólva bizakodik a „kohézió világra- jötté”-ben, s abban, hogy a „süketnek térképezett rengetegen át” felel a kérdésekre „emberi szó.”

A szó erejének középpontba állítása régtől meglévő vonás Illyés költészetében. Most, hogy a „közügyek”-kel nézett szembe, Bírák és jósok szerepkörét ruházta szavaira. A személyre szabott funkciók átvetítése ugyanúgy a jövővel függ

össze, ahogyan a Közügy lezárása. A szavak „Rendtudóbban, illemtudóbbak / jövő-tudóbbak, — régtül oly sok / titok tudói. Hallgatódznak: / bírák és jósok.” A képlet mégsem ilyen egyszerű, hiszen a kései lllyés-lírának ehhez az élménykörhöz szervesen kötődő eleme az emlékezet, illetve az utóbbi szűrőjén át megélt tér és idő. „Lázadó lakáj lett emlékezetem” — írja a Nincs kegyelemben, mintegy jelzéseként annak, hogy az idő ím áttételesebb formában került elő. Az emlékezet mechanizmusának felderítése, önkényeskedéseit megérteni vágyó szándéka prózában ugyancsak erőteljesen foglalkoztatta. Elegendő utalni a Beatrice apródjaira, ahol az önmegfigyelés páratlan teljesítményeként idézett fel egy korszakot, úgy, hogy közben panaszkodott emlékezetének szeszélyeire. Ezek nyomán szükségképpen bukkant felszínre a „lázadó emlékezet” motívuma, s benne a paradoxnak ható állítás: „jogrendszerét magam sem ismerem.” Nem segíthet már a dac, „rég nincs föllebbezés.” Ehelyett bölcs belátás, a helyzet elfogadása, mi több, lehetőségeinek kiaknázása került előtérbe: „Emlékezetem így lett önállóbb, mint az álom. / így lett jövőnk helyett a múlt szabad világom.”

Az idővel szorosan összefüggő élmény a múlandóság. Az újabb kötetben leginkább a Mellette és ellene mutatja ezt. Az idő kiismerhetetlen, megtagadott, hiszen „Nincs” és „Nem ízlelhető.” De mégis, ha konkretizálni kell, a gyerekkorra néz és széppé válik múlása ellenére. Az így folytatott küzdelem fázisai látszanak a Különös kannibál, Szétnézve egy-egy pillanatra még, Ajtófának döntve vállamat, Antik boltív című verseiben. Az „emberi elmúlás” gondolatához tartalmaz adalékokat az elsőként említett mű. A jelzések állandó észlelése és adekvát rögzítése napi megfigyelésekkel. Az élet már naponkénti „temetés”, s a szemlélődő — aki azért fegyelmezetten ül barátai körében — konklúziója: „lám újra túl / a napi önemberevésen.” A széttekintő olyan képeket lát — évszakok változása, futó idő, madarak röpte, tó és ég —, amelyek szinte sarkallják „időnkből el — kitörni.” A távozás és veszteség összekapcsolása .űlönö- sen erőteljesen történt az Ajtófának döntve vállamat mondataiban. A számbavételt inspiráló Paszternák-idézet hatása érződik a vers háromnegyedéig, a zárókép viszont megemeli, sejtelmesen méllyé teszi a felsorolást, az összegzés a legszemélyesebb látomás lesz. Kivetíti, tárgyiasítja mindazt, amit az „akik nincsenek itt” elszámlálása után belülről megélt. Az utolsó negyedben a határozatlan névmás távolivá változtatja a látomást, de annyira csupán, hogy a hang eljusson az érzékeny fülhöz. A komorabb megközelítéssel szemben ellenpólusként, „hajlamosán is már némi humorra” intonálja ugyanezt az élményt az Egy szüreti levélből. A már és még, a lent és fönt ellentéte a bölcsesség szemléletét és erejét példázza: „Lent merevek, de fönt, a főt / féltik a széltől a komor fák. / Veri mind jobbra-balra ormát. / Feszülnek trisztáni vitorlák. / Isten

82