Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - SZEMLE - Csató Károly: Sükösd Mihály: Babilon hercege

hozzád és Isten hozzád. / Repül gyászhírekkel a Föld.” Ugyanez az ellentétekre érzékeny lírai alkat nyilatkozik meg az Ahol az ősök nyugszanak és a Hegyi város soraiban. A világ és az én viszonyában nyilván az észnek kell engedni, akár úgy, hogy várja, „szűnnének józan látomásai.”

A Közügyben összefogott versek a folytonosság, a továbbépülés vonásait mutatják Illyés Gyula költészetében. Aszerves egymáshoz kötődés nem csupán erősíti az eddigi klasszikus értékeket, hanem új elemekkel és megközelitésekkel gazdagítja azt. Különösen érvényes ez a feladat vonzásából született, a hazafiság és kötelességtudat által inspirált erőteljes költeményére, a Közügyre. Helye van a magyar líra örök értékeinek kincsesházában.

LACZKÓ ANDRÁS

SUKOSD MIHÁLY: BABILON HERCEGE

Örülök ennek a formás kis könyvnek. A külcsín Kolozsvári Bálint munkáját dicséri: amolyan kézbe való, de szépen elfér a zsebben is. Megmenekíti minden külön fontolgatástól az olvasóját, hogy magával vigye vagy se. Amolyan társnak sikeredett, s ha ez fontos lehet, csak azért az, mert belbecsének illő tárgyiasultsága.

Ki kellene jelölni a helyét a hetvenes évek magyar prózájában? Minek adózni a helyre, ha tehetünk éppen a tétre is. (Ha nagy esélyünk nem is, de esélyünk azért van arra, hogy a kockázat legalább a helyzetfelismerés örömét megadja; mégha a tévedés alig elviselhető kárörömei zúdulnak is ránk.) így mondom, e könyv apropóján, hogy a hetvenes évek közepére a megfeneklett magyar kispróza kellemesen, komfortosan berendezkedett saját vermében. Túlzás, hogy diszkrét, nyugat-európai stíl-spréktől és slágerszappanoktól illatozón csábítja az olvasókat ebéd utáni szunyókálásra? Sistereg néha a levegő, de Európában béke van — halljuk pocakjukon élénk színű nyakkendőket simogató kortársainktól — nálunk tele az üzlet. Líránk is szépen meghízott — néhány évtized középszer prózánknak is kell? Sükösdnek ez a könyve szinte kikényszerítette belőlem egy analógia felismerését! Halász Gábor írta találóan a szabadságharc utáni évtized (Bach- korszakként ismeretes) irodalmáról, hogy nincs józanabb a kiábrándult forradalmárnál. Nincs? De van! A mégjózanabb, a tények aszkétájává szikárult alkotó, az öncélú, hegemón politikák társadalmi-erkölcsi értékzavarodottságában. Adja ezt a könyv? Az „is-is” kompromisszuma helyett: nem sziklaként csapódott irodalmunk állóvizébe, de annak mindenképpen bizonyságát adta, hogy a szürke hátterű szürke mezők szürke távlatai nem végtelenek a térben, és talán nem örökkévalók az időben. Meghaladhatok. A kockázat

élménye már önmagában sem lehet null- fejlődés.

Sükösd kockáztat a megtagadva megismert, a megismerve megtagadott, és a megőrizve meghaladott erkölcsi forrpontok ábrázolásával. Adós is marad. Szinte alig tudja elképzelni az ember, hogy miként kerülhetett be néhány olyan szöveg a könyvébe, amely úgymond eltérít, megtéveszt, s ellene hat mindannak, ami ő, s ami nagyon fontos. Mire gondolok?

Az „Elbeszélések”, a „Falfeliratok” és a „Történetek” hármasában — jelölvén a ciklusokat — az utóbbi kettő belső értékarányai felborulnak. Egyszerűen: nem tudni miért került be a „Feliratok” ciklusba az utolsó három szöveg. (A tudat váltóárama, Informaciones sobre Chile, 1975. november, Igen, ő, Ali a legnagyobb.) Ezt az ítéletet magyarázat nélkül hagyni persze felelőtlenség. Talán az egyes fejezetek közti zökkenéstelen átmenet érdekében? Valószínű. A Szövetség „én-prózáját” ellenpontozza A mélyben elidegenített dokumenta- rizmusa, s ez előkészíti a Feliratok fejezetnek „A szerelem lépcsőfokai” című szövegmontázsát, s ennek az Igen, ő, Ali a legnagyobb! beszámolója a Történetek Aranyvasárnap Mexikóban című irodalmi riportját, az meg a Henrik, avagy bővítsük ismereteinket a Harmadik Világról című útiélmény-beszámolóját. így, eszerint ebben hiba nincs, hisz a fokozatosság elve tökéletesen érvényesül. Én mégis azt mondom, inkább lett volna „tökéletlenebb” a szerkesztés, de a kötet egésze erőteljesebb, s számomra igazibb önmagát adhatta volna.

A Szövetség című kötetnyitó elbeszélés önéletrajzi ihletettségű drámája mint egy titkosbizalmas beavatás hívja közelebb olvasóját a hatvanas évek végi világváros — jelzőjét kiemelem: provinciális — értelmiségének erkölcsi-érzelmi világához. A küzdelmes második házasságból született csecsemő szívkamrái nem különítik el szervezetében a friss és az elhasznált vért. Születésével halálra ítélt, s meghal. Ez a válság, ez a tragédia emeli fel a válságban és a tragédiában egymásra utalt két embert az egyetemes, a kozmikus erkölcsi magasságokba: „Amikor te voltál én és én voltam te, amikor sejtcsomó a kettejükből lett harmadik jelenlétében, elmúlásában úgy megismeri egymást, hogy akkor sem felejt, ha felejteni akar (. . .) Bármi történt, bármi lesz, együtt vagyunk, amíg ki nem alszik a múltat őrző, folytatást követelő emlékezet.”

Ennek ellenpontja a cikluson belül egy másik „szövetség”, amely A mélyben című elbeszélés jegyzőkönyveiből tárul elénk. A történet ennyi: „A küllői rendőrőrs előzetes letartóztatásba helyezte és a szegedi városi ügyészségre szállította Ábrahám Jánost, ifj. Köteles Pétert és Palkó Jolánt. Kihallgatásuk során mindhárman azt vallották, hogy bűnösnek érzik magukat Jó Erzsébet ütlegelése miatt. Emberölésben és rablótámadásban nem érzik magukat bűnösnek, mert Jó Er83