Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Laczkó András: Illyés Gyula: Közügy
tékosságairól az első évkönyv megjelenésekor beszéltünk. Most Pasza Árpád Ösztöndíjpolitikánk 1970—1980. című tanulmánya kínálja a legtöbb meditációs anyagot. Sokszor végiggondolt igazság: a kisebbség legfőbb menedéke a minőség. Ha valahol, akkor a továbbtanulók támogatásában, a helyes ösztöndíjpolitikában mutatkozhat meg a horvátországi magyar minőség karózása: védelme és támogatása. A horvátországi magyar értelmiség kiművelésében nagy lehetőséget kínál, hogy érettségi után számos fiatal magyarországi egyetemen, illetve főiskolán folytathatja — igen változatos: orvostudományi, bölcsészeti, mérnöki, gyógyszerészeti, nyomdatechnikai — tanulmányait. Pasza Árpád dolgozatából megtudjuk, hogy az elmúlt tíz évben hatvan horvátországi magyar fiatal kapott magyarországi ösztöndíjat. Nagy lehetőség, a jugoszláviai nemzetiségi politika nagy eredménye ez. A szerző az ösztöndíjasok további sorsáról is tájékoztat. Megtudjuk például, hogy az első „eresztés”, az egyetemi tanulmányait befejező első tizenhat fiatal közül ma csupán hatan dolgoznak Horvátország területén, a horvátországi magyar lakosság körében, vagyis ott, ahonnét indultak, ahonnét a stipendiumot kapták. A többiek? Van, aki megnősült, és Magyarországon maradt. Van, aki Szlovéniába költözött. A legtöbben a Vajdaságba húzódtak. A fenti adatokhoz vegyük, hogy a hatvan ösztöndíjas közül nyolcán tanulmányaikat közben abbahagyták. Kell-e mondani, ismételni, hogy a Horvátországi Magyarok Szövetsége mekkora áldozatot hoz az ösztöndíjasok magyarországi tanulásáért? Szükséges-e idézni az újdonsült ösztöndíjasok által aláírt szerződés szövegét? A tények önmagukért beszélnek. Tizenhat ösztöndíjas közül ma mindössze hatan dolgoznak ott, ahonnét elindultak. S közben — értesülünk az évkönyv más írásaiból — „tanárhiány miatt” Horvátországban szünetel a magyar anyanyelvápolás hat községben, s nincs szakképzett vezetője a nagy erőfeszítéssel életre hívott vörösmarti helytörténeti múzeumnak. Harmadszor is megismétlem: a nemzetiségi lét fenntartásának, a megmaradásnak legfőbb feltétele a minőség támogatása. Pasza Árpád — fehér holló: hajdan maga is ösztöndíjas, s ma is azt végzi, amire készült, magyar nyelvet és irodalmat tanít a pélmonostori középiskolában — tényeket állapít meg, adatokat közöl. A következtetések levonása elsősorban az ösztöndíj adományozóira, az ösztöndíjasokat kiválasztó bizottságra, a Horvátországi Magyarok Szövetsége vezetőire tartozik. Mi csak kérdéseket fűzhetünk a fölmutatott képhez. Vajon helyes elvek alapján történik-e az ösztöndíjasok kiválasztása? A tehetség, a minőségi elv, vagy az ilyen-olyan „egyéb szempontok” alapján kerülnek a listára? Kapnak-e otthon elég indítást, s a magyarországi felsőoktatási intézmény ad-e elég szellemi töltést, hivatástudatot a munkába állás éveire? A kérdéseket néhány névvel, néhány szerény történelmi adalékkal toldjuk meg. Szepsi Csombor Márton, miután végigbarangolta a 17. századi Európát, hazajött. Zrínyi Miklós itáliai tanulmányútját követően Csáktornyán kezdett építkezni. A nyomdász Tótfalusi Kis Miklós Amsterdamból tért vissza Erdélybe. Pápai Páriz Ferenc a bázeli egyetemen orvosi diplomát szerez, majd Nagyenyeden kollégiumi tanár lesz. Apáczai Csere János holland feleségét is elhozta Kolozsvárra . . . Pedig ők nem busás szövetségi ösztöndíjjal, állami támogatással, hanem többnyire szegény eklézsiák összekoldult filléreiből tanultak külhoni iskolákban. Vagy őket döntésükben — sorsválasztásukban! — a „képzettségnek megfelelő munkahely”, az anyagi érvényesülés, a percnyi számítás helyett valami más vezette? TÜSKÉS TIBOR ILLYÉS GYULA: KÖZÜGY A köteteim azt sugallja, hogy a versek homlokterében a közügy és magánügy dilemmája áll. A könyvet elolvasva meggyőződhetünk arról, hogy mennyire pontosan sűrít a cím, fogalomkörét csak finomíthatjuk azzal, hogy a költő itt beszél az egyéni és a közösségi kínról is. Mindezek egy tőről fakadnak, így a hat ciklus mögött a jelzett dolgokkal való nyílt szembesülést, a vállalást és a helytállást kell látnunk. A nyolcvanadik évéhez közeledő költő frissen, érzelmiindulati elevenséggel és drámaisággal írt. Természetes, hogy a címadó költemény összefoglaló és meghatározó jelentőségű, így erről kissé részletesebben kell szólni. Ha versek hatásáról beszélünk, akkor leggyakrabban a kor meghatározó kérdéseinek, gondjainak lírai összegzése kerül előtérbe. Az igazolásul idézhető nagy példák mellé ezután oda kell társítanunk Illyés Gyula Közügyét. Az „anyanyelvi és emberi közösséghez tartozás” (Béládi Miklós) itt az etnikai sors kérdéseiben konkretizálódott. Nagyívű, tennivalókban gondolkodó, a valót megmutató, igazat látni engedő és sürgető vers a Közügy. A kérdés és a válasz határozott vonalú pályáján mozog, pontosan felmérve és teljesen kihasználva a lehetőségeket. Az új és újabb nekifeszülést a nyolcvanöt sor lüktetése külső képében is jelzi. A költeményt a lendítő erő, az indulat végig azonos hőfokon tartja, és ebből eredő sugárzásával megkönnyíti a befogadást. Igényli is ezt a töprengő gondolatgazdagság, a példák és példázatok sorozata. A költő mindjárt az indításnál értésre adja, hogy a negatívum szerepe kettős. Lehet fölösleges, mint „zenegépből az opera”, s ugyanakkor az igazságot segítő, a lényeget felderítő — a „kórokozó áttételeivel.” Nem előföltevésként, hanem mélyen meg- és átélt tapasztalati tényként kerültek ezek a gondolatok a vers élére, s ez a nyitottság eleve sejteti, hogy átfogó és épp ezért az embert közvetlenül, mindennapjaiban érintő tartalmaké a középponti 81
