Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - MŰHELY - Kiss Dénes: Játék és törvény

zói és még az „i” is, ahogy csaknem azonos a kicsike és a kiscsikó szavaink hangállománya. Említettük a fióka — kölyköt, kölköt, kicsit, aprót, porontyot, púját stb., — jelentő szavunkat nem nagyon használjuk így: fiókaka, még így se nagyon: fiókácska. Szükségtelen lenne.

Nyelvünk nagyon gazdag a kedvesítés, kicsinyítés, becézés tekintetében is, csak a játék kedvéért emlegetjük, milyen volna, ha a szóban már benne levő kicsinyítő vagy becéző jelentéstartalmat nyelvtanilag ismételnénk: csirke — csirkécske, csóka — csókácska, szajkó — szajkócska, gébics — gébicske, kavics (kövecs) — kavicska. Nem is szólva, ha ilyen szavakkal tennénk: lepke — lepkeke, fecske — fecskeke, szarka — szarkácska (szarkaka!), mindez meglehetősen csacskácska volna. Tehát: mintha arra törekedne a nyelv, amikor már egy kicsinyítés és egy becézés szerepel a szóban, például: csi-kó vagy cin-ke, akkor butuskának érződjön csak az egyik megismétlése: csikóka, cinkeke. De már elfogadhatóbb, noha fölösleges, mindkettő ismétlése, megerősítése: csi-kó-cs-ka, írjuk tördelve: cin-ké-cs-ke, így jobban látható a két-két hangzó. (Bár tudom, hogy a „kukorica” vándorszó, mégis a benne található ,,ká”-k és a ,,c” mintha nem engedné a további kicsinyítést, becézést: kukoricaka, de azt is ritkán hallani: kukoricácska, hisz a mag amúgyis apró, kicsi.)

De incselegjünk, incselkedjünk még kedvünkre incuri-pincurit, ha olykor — látszólag — cselesen cifrázva is, ám sosem csélcsap módra, csecse-becsés anyanyelvűnkkel, s közben pillantsunk be picikét a rokonnyelvek azonos vagy hasonló jelentésű szavainak rendjébe. Megállapíthatjuk, hogy a „kis kece” karcsú, kedves ifjú leány becsessége — becs-értéke! — becse, becsülete, becsülése — s azt hiszem lehetünk kissé csiklandósak — a csecse, a csöcse, a cicije is. (Bocs! Azaz: bocsánat!) Mintha távoli áthallás miatt emlegetnénk a szemrevaló leányt így: pipi, csibe, csirke! Mindez a nyelv tudat alatt ható törvényeire is utal. (Az apró csibéről nem könnyű megállapítani, hogy kakas lesz-e vagy tyúk!) Mondhatnánk a lányokat ünőnek, emsének, hiszen a nemi hovatartozást, a nőiséget nyelvünkben az „em” és az „en” hangzók pontosabban kifejezik: ünő, emse, emlő, nő, -né stb., a nevekben: Eneh, Enikő, Ernő, Emőke stb. Finnül nő = nainen, törökül nő, női = niszávi, niszája, menszub, nőnemű = mü’enesz, tehén = inek (ünő?). S talán nem árt, ha kis kitérővel azt kérdezzük, a nemzetség, nem, — milyen nemű, esetleg gaz: nemtelen, vonatkozásban is — név, névadás, finnül név = nimi, nem vezethető-e vissza a hajdani anyajogú, nőuralmú társadalomra? Eredetmondáinkban is általában a nő a valódi ember, a nemző, állatős — turulmadár. (A mongoloknál például farkas.) Közbevetőleg egy másfajta csiklandós szót említünk: A magyar nyelv történeti etimológiai szótár — amire többször is hivatkozunk — A—Gy 525. oldalán a „csikló” szavunkról ezt írja magyarázatként: a „női szeméremtest része” . . . Arról már szóltunk e lapban korábban, hogy maga a „szemérem” kifejezés eredete az a szokás, hogy a halottak szemére érmet, pénzdarabot helyeztek, hogy lecsukva maradjon. (Forrás, 1981 május, 78. oldal.) Ezért „szemérmes” a lesütött szemű leányzó. Gondoljuk meg, e szokás gyakorlata előtt nem volt szemérmes? Azaz: nem sütötte le a szemét? Már csak azért is, hogy igéző pillantásaival még jobban hasson?! ...Se testrészeknek és „környéküknek” nem lett volna neve? Azt hihetjük itt is belső nyelvi és tapasztalati logika érvényesül. Ugyanis a szóeredetet egyik esetben sem magyarázták meg. A szótár harmadik kötetében (Ö—ZS 714. oldal.) a „szemérem” szó után pedig ez áll: „Bizonytalan eredetű. Talán összefügg a szem, ’látószerv’ főnévvel, az összefüggés azonban alaktanilag tisztázatlan.” Gondolható, hogy a „csiklót” korántsem öncélúan, a többértelmű csiklandósság miatt emlegettük! Ne is cicomázzuk magunkat, sem a szöveget, Erdélyben a cicköntös női ruha, a ciclajbi női mellény.

Természetesen igen sok csinja-binja van még a becézésnek, kicsinyítésnek, kedvesí- tésnek. Mégis, mintha elkülöníthetnénk néhány magán- és mássalhangzót, amelyek

58