Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - MŰHELY - Zöldi László: G. G. - Az ismeretlen Gaál Gábor
Gábor. A merevsége azonban hamar felolvadt, csak az volt a kívánsága, hogy ha utcán járok, vegyek magamnak egy kalapot, mert abban a prolisapkában, amellyel én Csehszlovákiából jöttem, futballistának vagy esetleg még kommunistának is nézhetnek. Első keresetemből tényleg kénytelen voltam venni egy kalapot, hogy az akkor még nagyon konzervatív és úri Kolozsvárnak az atmoszférájába beilleszkedjek. Különben az első cikkemet Gaál Gábor gazdagon honorálta, amit én természetesnek vettem, szinte meg sem köszöntem. Nem tudván azt, csak később, évek múlva, hogy a munkatársak nem nagyon kapnak tiszteletdíjat a Korunktól. A Dumaposta különböző vendégei, orvosok, mérnökök, írók adták össze gyorsan azt az összeget, amellyel ő a segítségemre sietett, mert hiszen minden pénz nélkül érkeztem Kolozsvárra. A Gaál Gáborral való barátság később nagyon elmélyült, bizalmas lett. Nagyon tudtam honorálni azt a törekvését, hogy a lapot az absztrakció légköréből konkrét hazai dolgokhoz, a honisághoz, a népi-nemzeti-nemzetiségi gondolatkörhöz, a román—magyar együttélés problematikájához és azokhoz a társadalmi kérdésekhez hozta közel, amelyek ki-kimaradtak az osztályharc legfontosabb és tisztán proletár-burzsoá ellentétre épített szokványaiból. így került aztán a népfronti Korunkba a középosztály, az intelligencia, az értelmiség és a munkásság viszonya, a parasztkérdés, a nemzetiségi kérdés. És Csehszlovákiából utólag is nagyon sok olyan cikket szereztünk, amelyek a lapot Duna-völgyi folyóirattá, ha a magyarországi, jugoszláviai és romániai munkatársakra is gondolunk, négyországnyi lappá emelték. Ebben voltam mindenkor Gaál Gábor segítségére. * * * Nagy István (1904—1977, író, Kolozsvárott, Fürdő utcai lakásában beszél, archív felvétel, készítette Beke György): — Mikor én aztán megjártam már JiIlávát és Doftá- nát, és hazakerültem 1936 áprilisában, akkor Gaál Gábort elkerültem. Gondoltam, ha megfigyelve tartanak, ne mondják, hogy a doftánások a Korunkhoz járnak. De az öreg nem nyugodott bele, üzent utánam, hogy menjek és látogassam meg. És szemrehányóan vont felelősségre, hogy miért kerülöm el. Mondtam, nem éppen alkalmas helynek tartom a Korunk szerkesztőségét, hogy ott egy börtönviselt kommunistával találkozzon. Jó, jó, rendben van, mondta, dehát azért a régi kapcsolatainkat nem szakíthatjuk meg. Azt kérdezte, hogy mikor hozok már kéziratot, mit írok? Hát, mondom, az írnivalóm nagyon felgyűlt ezekben az utóbbi esztendőkben, de abból maga mit közölhet? Jaj, mondja, az bizony bajos dolog, most ilyen népfronti szelek kezdenek fúj- dogálni, 36-ban volt ez. De tudja mit, mondja, próbáljon meg valamiféle népfronti hangütéssel írni valamit, hát meglátjuk, és közölni fogom. * * -* Ruffy Péter (1914, közíró, Budapesten, Fény utcai lakásában beszél): — Ha emlékezetem nem csal, én akkor olyan huszonhárom-huszonnégy éves lehettem, Gaál Gábor pedig körülbelül tíz évvel idősebb, amikor megismertem őt a Nagy Jóska-féle vendéglőben. Ami, persze, nem vendéglő volt, hanem valóságos irodalmi intézmény, szemben a kolozsvári unitárius templommal és a püspökség épületével. Itt, a vendéglőben, a konyha mellett volt Gaál Gábor egyik törzsasztala. írók, újságírók, színészek, magyarok, románok jártak ide. Itt költötte el vacsoráját, pontosan hét órakor érkezve, Gaál Gábor. Általában nagyon zárkózott ember volt, nem volt közlékeny. Arról, hogy emigráns, hogy Budapesten élt, hogy egykor galileista volt, vagy hogy egyenesen Hatvány Lajos famulusa, később pedig a magyar Vöröshadsereg politikai biztosa volt, erről soha, senkinek egyetlen szót sem beszélt. — Talán volt rá oka. — Ellenségei nem voltak. Legföljebb ellenfelei. De még az ellenfelei is a legnagyobb 45
