Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Kőbányai János: Könnyű testi sértés (elbeszélés)
amiket be kell tartani. Kibújni belőlük olyan, mintha öngyilkos akarnál lenni. Csak a hülye nem veszi ezt észre. És aki hülye — már bocsáss meg — az haljon meg! Látogatóim a kórházban: Gábor (joghallgató, filozófiával, etikával foglalkozik): amint megtudja a történteket, ezzel a kérdéssel ront a kórterembe: — Nem tudod, mi van azzal a sráccal? Elkapták a zsaruk? Tudod, mit varrtál a nyakába az ostoba hőzöngéseddel? Kaphat egy-két évet. Ja, akárhogy is érzed magad, követeld, hogy kiengedjenek nyolc napnál előbb. Tudod, mi az, hogy börtön? Megfosztanak az emberi nembeli lényegének legfontosabb principiumától, a szabad helyváltoztatástól. Családja is lehet. Erre persze nem gondolsz, csak a nyavalyás lelki békédre. El kellett volna szaladnod. Azért vagy értelmiségi, hogy ilyenkor okosabb légy, és ne sodorj bajba másokat, hogy elszaladj. Nem tudhatod, milyen jogos sérelmek felhalmozta energiákat szabadított fel az entellektüel pofád látványa. Hogy a magunkfajta hányszor tolt ki velük. Első utad a rendőrségre vezessen. Ha bent van, próbálj beszélni vele. Keresd fel a családját, azok is segítségre szorulhatnak . . . Amikor megjegyeztem, hogy bár sok igazságot mond, de azért talán mégsem ez lenne a szerepem... — Számítottam rá, hülye individualista fráter vagy — kiáltja futtában, s mint akitől a világforradalom jelenlegi állása függ, elviharzik — Zakopánéba sízni. János (újságárus, NB III-as futballista): — Megkeressük. Ahogy elmondtad, a látásától is undorodom az ilyeneknek. Szétverem a pofáját. Ne is ellenkezz, a barátom vagy, ennyivel tartozom, és magamon is könnyítek, mert úgy feldühített ez a dolog. András (jogtanácsos egy külkereskedelmi vállalatnál): — Vagy verekszel, vagy elfutsz, de ne vindikálj magadnak harmadik lehetőséget. Nem életszerű. Nem, a példáddal nem hatsz senkire. A zsidók is mire mentek, hogy minden ellenkezés nélkül, szinte önként mentek a vágóhídra? Ez ellenszenves. Nem hunyhatjuk be a szemünket, tudomásul kell vennünk az erőszak jelenlétét, meg kell tanulni együtt élni vele, mégha ártatlanul, magunkhoz méltatlanul kell is miatta viselkednünk. Ez életösztön. Túlvilág nincs. A feljelentéssel nem lehet semmit elérni, ami helyzetünkön változtathatna. Soma (szabadúszó fordító, szociológus): — Talán tényleg el kellene mennünk arra az önvédelmi tanfolyamra. Megmutatni, hogy az erőszak eszközei is a kezünkben vannak, s ez csak akkor lesz igazán meggyőző, ha ennek ellenére sem élünk vele. Nem, elfutni semmiképp nem szabadott volna, bár én nem tudom elképzelni, hogy ne találhass békés megoldást. Ha tényleg nem, mást nem tehettél. Följelenteni nem a szabadság- vesztés, hanem a mellékbüntetések miatt érdemes. Nem tudhatjuk, ki ez az ember. Milyen beosztásban dolgozik? Hány embernek kell szenvednie az agresszivitásától, ilyen beállítottsággal milyen döntéseket hoz? Nem kerülhet olyan állásba, ahová erkölcsi bizonyítvány kell, nem kaphat társadalmi megbízatást, sem útlevelet, hogy külföldön lejárathasson bennünket. A negatív irányba ható társadalmi befolyását mindenképp szűkítheted. így éred el a legtöbbet, s igazolja viselkedésed értelmét, hogy nem hiába szenvedted el az ütéseket. Kati joghallgató: — Borzasztó, hogy mi történt veled. Olyan csúnya a szemed, ugye elmúlik majd a helye. Nem fáj? A Gábortól tudom, hogy mi történt, és hogy hol vagy. Rögtön beszaladtam. Ugye nem haragszol? Már egy éve nem találkoztunk. És most így, és itt. Jaj, de rettenetes. Ahogy elkezdte mesélni, az első mondattól már tudtam a folytatást. Hat évig, míg veled jártam, ettől rettegtem. Mindig tudtam, hogy ez lesz a vége. Idegen helyekre jársz, és nem veszed észre, hogy nem vagy odavaló. Ahol mindenféle népség összejön; tömeg, bűz, erőszak. Autóstoppal mászkálsz. Velem is ezt erőltetted. Csoda, hogy idáig nem történt semmi bajod, még nem raboltak ki. Mindig rohantál, utaztál valahova, valami után, mintha állandóan lekéstél volna valahonnan. Csak ez 20
