Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Kőbányai János: Könnyű testi sértés (elbeszélés)

volt a fontos neked és másodsorban én, a közös életünk. Ő, aki most van nekem, nem jobb vagy különb nálad. Sőt. De — nyugodtan lenézhetsz érte — biztonságban vagyok mellette. És ez nagy dolog. Pontosan tudja, hogy mit akar, és megcsinálja, amire megkérem. Vele ez az eset még véletlen sem fordulhatott volna elő. Nincs nekem semminél fontosabb, mint hogy biztonságban legyek. Gyereket akarok, tudod mindig is azt akartam: gyerekeket. És ehhez nyugalom kell, biztonság. És persze pénz, meg lakás. Én nem akarok elválni, mint a szüleim, meg a te szüleid. Nem akarom az ő életüket folytatni. Ha nem tudunk összeszedni egy lakást öt éven belül, kimegyünk Kanadába, vagy valahova közelebb. Gyerekekkel nem nyomoroghatunk anyáméknál. És már 25 éves vagyok. Én is egyszer már a saját életemet szeretném élni; nyugodtan, békében. Olyan nagy dolog ez? Mégis majdnem mindenről le kell azért mondani. Persze, te képtelen vagy bármiről lemondani. Miért hallgatsz? Miért hallgatsz? Ugye nem haragszol, hogy eljöttem, és itt a magam bajával terhellek. Amikor te most nagyobb bajban vagy. Olyan borzasztó ez. Miért nem szólsz valamit?

De a leginkább érintetteket — az eset szemtanúit — semmiképp sem interjúvolhattam meg. Megfogalmazott reagálásuk híján csak mozdulatlanságukat, tanácstalan tekintetüket, és az egy-két arcon végigfutó rángást rögzíthettem a história százszor oda- és visszapergetett filmje hátteréből.

Ne számítsuk ide a Szimpla harminc-negyven főnyi közönségét: rájuk foghatjuk, szolidárisak támadóimmal, mondjuk a nyilvánvaló kívülállóságom miatt. De a vasárnap délutáni Blaha Lujza téren különféle kultúrájú járókelők voltak a kényszerű tanúk. Tanárok, mérnökök, hivatalnokok, munkásemberek. Nincs okunk feltételezni, hogy nagy részük ne ítélte volna el a látványt. Mégis, mi kényszerítette őket tűrésre?

Tűrés? Kényszerítés? A hasonló, egyre szaporodó helyzetek kapcsán közönyről beszélnek. Pedig ami kénytelen-kelletlen otthonossá teszi „Medve” igazságát, az az emberi méltóság sokkos megerőszakolása, megbántása. Az alkalmi közönségből egy sem fejlesztette tudását, erejét a fizikai erőszak gyakorlására, s nem szabadították fel magukban azt a gátlást, amely tiltja, hogy roncsolás szándékával közeledjünk az emberi testhez. Ez a statisztikai valószínűség felismerése teszi „bátorrá” a bűnözőket.

S hol vannak a szétforgácsolódott közösségi kapcsolatok, amelyekről így ír a XVII. század tudós humanistája, Hugo Grotius, a Háború és béke jogáról című könyvében: „Jogosnak mondják azok, akik a kötelességről írtak, hogy az ember számára a leghasznosabb a másik ember. Az embereket pedig külön kötelékek fűzik egymáshoz, amelyek kölcsönös segítségre hívnak fel. így a rokonok összefognak egymás megsegítésére. Hasonlóképpen a szomszédok és a honfitársak is egymást hívják segítségül, innen van a kiáltás: „Ide, rómaiak.. . !” De ha az egyéb kötelékek hiányoznak, elegendő kapcsolat az emberi természet közössége is. Az ember számára ugyanis semmiféle emberi dolog nem idegen.”

A külön-külön bolygókhoz tartozás nem mozgósíthat egy csapattá, s így a nyers erőszak és a tehetetlenség élménye együtt csak egyre beljebb taszít a szűk, egyéni világ szférájába. Védtelen magányra döbbent.

A nézők szedelőzködtek, megkönnyebbülve, hogy nagyobb baj nem történt, s tanúnak egy sem jelentkezett. Pedig nincs oly távoli galaktika, ahova megalázottságuk tanúsága elől menekülhetnének. Számukra is megválaszolódott a kérdés — amelyet épp magatartásukkal szentesítettek, konzerváltak (meddig?) —, hogy „azt csinálhatnak velünk, amit akarnak”. S ezen nem változtat a rendőrjárőr biztonságot adó megérkezése, s a büntetés reménye sem. A hivatalos erőszak nem gyógyíthatja be az egyéniségünkön, emberségünkön ütött sebet, a tehetetlenség láncáról nem old fel, s nem oszlatja el a polipként szétnyíló, gyomorba, belekbe markoló félelmet, a reflexszé

21