Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Bistey András: Szibéria melege (dokumentumregény - részlet)

Elővettem hát a bort. Iszogattunk, a lovak meg szabadon kószáltak az udvaron. Feltűnt ez a gazdának, bejött hozzánk, és sápítozni kezdett:

— Jaj, mi van itt!? Ha megtudják, hogy az én házamban ittak, engem főbe lőnek!

. — Ne félj! — mondtam neki. — Ha lőnek, engem lőnek. Te csak menj, és feküdj le, te nem tudsz semmit!

Mikor a bor már fogytán volt, a katonák dalinkózni kezdtek. Küldeni nem mertük őket, mert járőrben voltak. Végre éjfél után kijelentették, hogy most már elmennek. Kinyitottam a kaput, ők meg elvágtattak, mint a fergeteg, de ahogy jobban utánuk néztem, láttam, hogy hol az egyik, hol a másik esett le a lóról.

A VÖRÖS HADSEREGBEN

Ötödik éve volt már, hogy fogságba estem, 1919 december elejét mutatta a naptár, amikor egy reggel a parancsnok váratlanul beállított a pékségbe.

— No, pékár — mondta — mi lesz veled? Mostantól csak a katonai pékségben sütnek kenyeret a hadseregnek, a magánházaknál levő pékségeket bezárják.

Nem ijedtem meg, mert magam is egyre gyakrabban gondoltam, hogy nem nekem való már a pekárság. Igaz, hogy jó munka volt, melegben dolgoztunk, ennivaló is mindig került, de a ruha leszakadt rólam, úgy néztem ki, mint egy koldus. Pénzhez is csak akkor jutottam, ha ügyeskedéssel szereztem valami keveset.

— Átmehetsz a katonai pékségbe — mondta a parancsnok. — Értesz a sütéshez, hasznodat veszik ott is.

— Elég volt már a kenyérsütésből, inkább valami más munkára mennék.

A parancsnok megvakarta a fejét.

— Nem tudok neked más munkát adni. Hanem, ha akarsz, jelentkezhetsz a Vörös Hadseregbe.

Arra gondoltam, hogy hiszen jó volna már kimozdulni innen, de a katonaságot se nagyon szerettem, elég volt belőle 1914 végéig.

Látta a parancsnok, hogy nehéz a választás, nem is erőltette.

— Ma még süssetek, holnap reggel meg gyere el, és mondd meg, hogy a katonaságot vagy a pekárságot választod!

Megbeszéltem a cimborákkal, azután másnap együtt jelentkeztünk a Vörös Hadseregbe. 1919 december 15-én be is vettek minket.

VITA ISTENRŐL

A kiképzésünk 1920 szeptember közepén befejeződött. Mint szibériai lövészezredet bevagoníroztak bennünket, és útnak indítottak Vrangel meg Mahno ellen. Október elején értünk Ukrajnába. Lassan haladtunk, mert nem mindig volt tú'zrevaló a mozdonyba. Néha megálltunk a nyílt pályán, és fát kellett vágnunk az erdőben, hogy újra elindulhassunk.

Pavlográdban szálltunk ki, ott meghagyták nekem, hogy foglaljak el egy pékséget, mert kenyeret kell sütnöm a katonáknak. Volt ott egy pék, azzal gyakran beszélgettem.

— Mi lesz ebből a forradalomból? — kérdezte egyszer. —Azt mondják, hogy a kom-, munisták jobb életet akarnak a munkásnépnek. Ez eddig jó is lenne, csak azt nem értem, miért mondják, hogy nincs Isten? Hiszen ha Isten nem volna, akkor világ se volna.

— Gondoljon csak arra — mondtam az öregnek —, hogy a világon hányféle vallás van, se szeri se száma. Az én vallásom más, mint a magáé, a kirgizek meg a kínaiak megint másképpen képzelik el Istent, de mind azt mondja, hogy csak az övé az igazi. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy ennek a forradalomnak most győzni kell, hogy a

24