Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - SZEMLE - Katona Imre: Tárkány-Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások

népek szokáshagyománya is biztonsággal feldolgozható. A könyv eddigi hazai és külföldi visszhangja egyöntetűen kedvező. Szerzőjét nemzetközi bizottságokba, szerkesztőségekbe választották; az ő érdeme, hogy a népzene, néptánc, népballada és a népi egyéniségek kutatása mellett a magyar jogi népszokáskutatás is nemzetközi el- smerést vívott ki, sőt már követésre is talált.

A könyv az utóbbi negyed évezred magyar jogi népszokásait tárja fel, rendszerezi és értelmezi, korábbi időkre csak utal; néhány jellemző példát említ a mából is, de sem a régmúlt, sem pedig a jelen nincs teljes rendszerességgel feldolgozva. Mindez meg is haladta volna e munka kereteit, hiszen még a tárgyalt korszak jogi szokásanyaga is csak kisebb részben és jellemzőbb, elterjedtebb példái révén fért bele a különben tágnak tűnő keretekbe. A szerző főként a magánélet személyi, dologi vonatkozásaival, továbbá az egyénnek a társadalomba való belenevelődése jogi aspektusaival foglalkozik, de ezúttal csak érintőlegesen kénytelen a közélettel kapcsolatos jogi népszokásokat tárgyalni. E most felsorolt „hiánylista” nem a szerző címére feladott valamiféle maximalista követelés, hanem mindössze arra utal, hogy egy eleddig kimunkálatlan tudományág mennyire kívánta volna a közös, átgondolt erőfeszítéseket, netán az intézményes kereteket, hiszen még Tárkány Szűcs Ernő alapozó művei (Mártély népi jogélete. Kolozsvár, 1944.; Vásárhelyi testamentumok. Bp. 1961. c. könyvei és 170 kisebb- nagyobb jogi, néprajzi közlése) és a jelen összegezés sem foghatta át teljességében ezt az élet minden területére kiterjedő, gazdag tartományt. (A könyv függelékében található „Fontosabb irodalom” is 18 nyomtatott oldalra rúg!) Annál nagyobb öröm tehát, hogy ilyen nagy, reprezentatív munka végre elkészült.

Államélet előtti, írástudatlan, törzsi fokon is van ugyan az élet minden területére kiterjedő szabály- vagy normarendszer, ezt azonban nem kodifikálják. A kialakult élet- és normarendbe mindenki belenő, szabályait több-kevesebb pontossággal meg is tartja, hiszen a vétkeseket maga a megsértett kis közösség azonnal és közvetlenül bünteti. Ez a törzsi normarendszer sok helyen megélte a 20. századot, sőt ennek második felét is, és most a fejlődő országok egyik fő gondja: a fiatal állam jogi rendjét hogyan hangolják össze az addig érvényben volt törzsi jogszokásokkal, hogy közben felszámolják a gyarmati uralom jogi és egyéb maradványait.

Ezekatörzsi kánonoktalán még hatékonyabbak voltak, mint az állami jogszabályok, majdnem olyan hatályossággal bírtak, mint pl. a divat, az ízlés, hiszen nagyjából megfeleltek a közgondolkodásnak és szervesen fejlődtek magával az élettel. Nem is kellett ezeket tételekbe foglalni; pl. az albánoknál minden törzsnek megvolt a maga hagyományos kánonrendszere, mely a vérbosszútól kezdve a népszerű kakasviadalokon felmerülő szabálysértések intézéséig mindent felölelt, ezeket azonban szájhagyomány útján örökítették, csak az északi katolikusokét foglalta írásba egy ferences szerzetes. Indiában máig eleven a hindu házassági és családjog, Japánban pedig az államiakon kívül külön családi bíróságok is működnek. Maga a tételes jog és a jogi intézmények, sőt a gyakorlat is eltérhet az egyes társadalmakban, nem könnyű feladat a nemzetközi jogi normák kidolgozása (pl. egynejű és többnejű társadalmakból származó egyének házasságának rendje, érvénye; Európában az állami és az egyházi házasság kölcsönös elismerése stb.).

Osztálytársadalmakban éppúgy elkülönül a tételes és a népi jog, mint ahogyan a népköltészet és az irodalom is. Erről szerzőnk így ír: „ ... népünk nemcsak önálló népművészettel, folklórral és anyagi kultúrával rendelkezhetett, hanem önmaga részére olyan szabályokat is alkotott, amelyek az emberek egymás közti viszonyaiban személyi és vagyoni kihatással bírtak...” (818—9. old.) Míg a felülről érvényesített jogrendszer főként az uralkodó osztályok közvetlen érdekeit szolgálta (adózás, katonáskodás, büntetések stb.), a népi jogszokások az élet egészét átfogták, kerek egészet alkottak, minden „kihagyott” részletre kiterjedtek. A magyar tételes jog pl. soha nem ismerte el az ún. műrokonságot (amilyen pl. a keresztszülő szerepe), a lakodalmi menyasszonytánc pénzének tulajdonjogát, a kalákát, bandamunkát stb., legfeljebb eltűrte, legtöbbször pedig tudomást sem vett róla; egyikével-másikával csak legutóbb foglalkoztak.

„Fent tehát a törvények, lent pedig az állam által el nem ismert. . .jogi népszokások uralkodtak, bár ezek egymással szoros kölcsönhatásban voltak.” (819. old.) Nem kétséges, melyik volt hatályosabb: miként a népdal, népballada, népmese és egyebek széles körű ismerete mellett eltörpült népünk irodalmi tudása, éppígy saját jogi normáit is ismerte és követte, a tételes jogot azonban nem feltétlenül. „A viták nagy részét a közvélemény és a hagyományos ítélkező szervek rostáján ki is szűrték; az állami szerveknek nagyon kevés ügy jutott.” (819. old.) Az urak jogával szemben mindenkor volt egy csendesebb-hango- sabb ellenállás: „Az akkori törvényekkel szemben a bizalmatlanság minden jelét kimutatták” az emberek. (821. old.) Míg saját falu közösségicsaládi normáik megsértését ők maguk szigorúan büntették, az állami jog megszegését nem egyszer helyeslőleg vették tudomásul. Saját családom köréből ismerem ennek talán egyik legszemléletesebb példáját. Apám az 1920-as évek derekán Péter-Pálkor kint dalolázott parasztjai között a csongrádi tanyákon. A mulatság végén szólóban énekelt, neki volt legnagyobb dalrepertoárja. Egy öreg paraszt odafordult hozzá: „mondja, doktor úr (apám állatorvos volt), mennyi időt töltött a Csillagban (szegedi börtön), hogy ilyen sok szép nótát megtanult!” A kérdésen senki nem botránkozott meg, nem is nevetett, apám is meg89