Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

— Számoljátok. Kíváncsi vagyok, ki tud tovább így lógni?

Már nem emlékszem, hányig lógtam én. Utánam a mindig merész Vili következett. De valahogy ezúttal nem sikerült neki a mutatvány: hamarabb leszállt a fáról, mint szerette volna. Azt mondta, megfájdult a feje. Árpi, aztán Dong következett. De egyik se bírta addig, mint én. Dong ugyan erősködött, hogy ő az első, csak neki lassabban számoltunk. Lehurrogtuk. De a vita csak nem akart abbamaradni. Elállt az eső, már oda se figyelve, hazafelé indultunk. Ezúttal nem a szokott irányban, hanem a vadvizet megkerülve, a temető felé eső friss szántásokon cammogtunk az első házaknak.

Dong rettentő makacs gyerek volt.

Újra és újra elmondta, hogy igazságtalannak tartja az én győzelmem, mert ő biztosan tovább volt fönn a fán.

— Ha óra lett volna nálunk, én volnék az első.

Donggal akkoriban mi nagyon sokat voltunk együtt. Valamit közelebbinek, rokonibbnak éreztünk egymásban, mint a többiekben. Most mégis elvörösödtem erre a kijelentésre.

— Szerinted csaltam?

— Ha nem csalsz, én nyertem volna.

Szikrát vetett a szemem. Szemben álltunk a vizes, sáros szántáson, a többiek kicsit tanácstalanul kétoldalt.

— Mondd még egyszer!

Dong keményen, összeszorított szájjal a szemembe nézett:

— Ez az igazság. Csaltál.

— Nem csaltam! Vili is, Árpi is láthatta, hogy én tovább bírtam! — üvöltöttem, és már ugrottam is neki. Letepertem a földre és ütöttem, dögönyöztem:

— Addig innen nem kelsz föl, míg vissza nem vonod ezt a hülyeséget.

— Nem vonom vissza!

Kegyetlen dulakodás kezdődött a vizes barázdákon. Pillanatok alatt sáros lett a kezünk, ruhánk, arcunk. Dong szívós, erős fiú volt, de kisebb termetű nálam. Ráadásul az én dühöm nem ismert határt. Újra és újra megforgattam és odavágtam a puha talajhoz. Gyorsan, mint a megszállott. Dong már kapkodott a levegő után. Leszorítottam a mellkasát.

— Vond vissza. Nincs igazad.

— Igazam van. Nem vonom vissza.

Még veszettebbül ráncigáltam, forgattam és szorítottam. Végül rátérdepeltem. Ereztem: kifogy belőle az erő. Talán meg is ijedt a nekivadultságomtól.

— Te is tudod, hogy nem csaltam. Ismerd el.

Mind a kettőnkről ömlött a verejték. Elengedtem. Fölálltunk. Vili és Árpi közelebb léptek. Várták, mi történik. Vili Dong szemét kereste:

— Nem hagytalak volna egyedül, ha neked van igazad. Fogjatok kezet.

Dong rámnézett. Én vissza rá. Hirtelen nyugodt lettem. Nyújtotta a kezét, megszorítottam. A szívem szörnyű erősen vert. Gondolom, az övé is. Csak akkor értettük meg, hogy majdnem eljátszottuk egymás barátságát. Tántorogva elindultunk, szomorúan lépegettünk egymás nyomába a hideg, puha, kora tavaszi barázdában.

Az iskolástáskámmal...

Nehezemre esik bevallani, de bennem irigység, megvetés, gyűlölet élt az úgynevezett „úrigyerekek” ellen. Nem volt ez nagy dicsőség, nem volt benne semmi követni való. Egyszerűen csak tény, hogy mi szegényebb fiúk nemigen barátkoztunk az iskola- igazgatók, csendőrtisztek, minisztériumi hivatalnokok vagy arisztokraták csemetéivel.

12