Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

Engem meg még „utcagyereknek” is hívtak a környéken. Csak a magamfajtájúakkal szerettem hát játszani, barátkozni. Gondolom, így voltak ezzel a gazdagabb családok gyerekei is.

Elgondolni is képtelenség, hogy erről bármit kifőztem volna magamban. Éppen az volt a szomorú, hogy teljesen az ösztöneim irányítottak. Érzelmeim és indulataim. Vitatkoztam és verekedtem én a legjobb barátommal is, de a fogam igazában valamelyik szépen fésült, finoman öltöztetett, jó modorra nevelt iskolatársamra fentem.

A dráma így aztán elkerülhetetlen volt.

Nem is soká kellett rá várni. Az elemiben egy osztályba jártunk a polgári iskolai igazgató fiával. Büszke, értelmes, ügyes fiú volt. Nem is lett volna ellenszenves, ha nincs benne egy kevéssel több magabiztosság, mint amennyit kamaszodó gyerekek el tudnak viselni. Ennek ellenére Bélának nagy volt a tekintélye — tudása, viselkedése, apja hatalma miatt. Én úgy viselkedtem vele, mint bármelyik más gyerekkel; csak az a bizonyos irigység, gyanakvás, félelem, egy csomó zavaros érzelem is rekedtebbé tette a hangom, ha beszélgettünk. Volt azonban valami kedvesség is Bélában, valami igazán öntudatos, kisfiús jóindulat, ami tetszett nekem. Majdhogynem vonzott hozzá.

A véletlen mégis kirobbantotta köztünk az ellentétet.

Hazafelé mentünk az iskolából, nagy csoport fiú, beszélgetés, huzakodás, játszadozás közben. Az én kezemben egy rettentő csúnya, deszkából és durva fekete bőrből összeeszkábált iskolástáska. Apám rámerőszakolt remekműve. Min vitáztunk össze Bélával? Kiesett a fejemből. Biztos, hogy más fiúval nem is mentem volna ölre. Béla azonban más világba tartozott. Azt hiszem, ő ennek nem is volt tudatában. Amikor kioktatott, csak azt tette, amit nagyobb tudása révén megszokhatott az osztályban. Én viszont mereven kijelentettem, hogy nem tudja jobban a dolgot, mint én.

A Varga hentesékkel szemben lévő teleknél jártunk éppen.

Béla kék szeme megvillant s kicsit sajnálkozva, kicsit mérgesen vissz?pörkölt:

— Nyugodt lehetsz, hogy jobban tudom.

— Azért, mert az apád igazgató, ugye?

— Nem hagyom az édesapámat bántani.

— Ki bántotta? Én egy szóval se bántottam.

— De bántottad. Éreztem a hangodban.

— Mit ordítasz, ki vagy te itt, mit gondolsz?

Az „ordítasz” szóra Béla idegei fölmondták a szolgálatot, most már valóban ordított. Valami olyasmit, hogy „majd én megtanítlak becsületre” — és rámvetette magát. Ügyesen előrehajolva, lendületesen csépelni kezdett az ökleivel. Én annyira meglepődtem, először nem is védekeztem. Az ütésekhez azonban hozzá voltam szokva akkoriban, úgyhogy föl se vettem a fájdalmat. Annál dühösebb lettem, hogy egy úrifiú csak úgy fölényesen nekem esik. A táskámat kaptam hát két kézre, magasra emeltem és ütni kezdtem Bélát, ahol értem. Sziszegve, rettenetes erővel és gyorsasággal dolgoztam. Ellenfelem nem juthatott többé ütéshez. Hátrálnia kellett a telken. Osztálytársaink jöttek utánunk; Bélát, majd engem biztattak kórusban. Nem tartott soká: Béla verve /olt. Szőke haja csapzottan lógott a homlokába, szemébe. Egy vakondtúrásban megbotlott hátrálás közben, térdreesett. Megálltam. A verekedés véget ért. Béla fölegyenesedett. Bátran nézett a szemembe, szája remegett még egy kicsit:

— Táskával nem szabad verekedni.

— Ki ütött először? Nem te ütöttél meg, mikor nem is számítottam rá?

Úgy látszik, hosszú hónapok feszültsége szabadult föl bennem abban a táskarohamban. Még talán az elemi iskola ellen táplált, lappangó ellenérzésem is. Most megnyugod- :am. Béláék elindultak a vasúti sorompó irányába. Én, a barátaimmal, föl a Gömbös Gyula utcán.

13