Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

san elnyelték a dombhullámok. De ha megállt és ordított: „Mars haza, csirkefogók: Meg ne lássalak itt mégegyszer!” —akkor szégyenszemre le kellett kullognunk a szélső házakig és csak onnan nézegethettünk vissza a paradicsomba. Aznap már nagyon veszélyes lett volna az öreg türelmét próbára tenni.

Kiszámíthatatlan, mérges természetű kis ember volt. Sose tudtunk vele elbeszélgetni. Parancsolni szeretett, gúnyolódni, ordítani, fenyegetni. Meg lövöldözni.

Egyszer messzire bemerészkedtünk a birodalmába, s mikor már jóízűen szedtük a dombon, a ritkás akácosban a vadszamócát, észrevett. Először nem is tudtuk, honnan jön a vészeterhes kiáltás. Aztán megláttuk: messze tőlünk, egy még magasabb domb hátán nyargal egyenesen felénk. Nem felejtem a lova dobogását, fölemelt kezében a botot. De elég messze volt, több erdő, domb is, dűlő és árok terült el közte és köztünk. Azt mondtam a fiúknak: jobb ha nem várjuk meg. Eszeveszett futás következett a fák, dombok védelmében. Ha elérünk az első házakig, megmenekültünk.

Az öreg nem számított arra, hogy eltűnünk. Dühében lövöldözni kezdett a levegőbe. De mi úgy éreztünk minden durranást, hogy ránk céloz. Lihegve, elfehéredve igyekeztünk kifelé a határból. Még jókora út állt előttünk. A dombok sokszorosan verték vissza a lövéseket. Végül megjelent a csősz is, újra lőtt és ránk kiáltott:

— Álljatok meg, de rögtön!

Láttam, hogy utolér. De azért még leszaladtunk a Szentkútig. Ott vártuk meg. Vad vágtában rontott ránk a Lemenő Nap Dombjáról. Nagyon tetszhetett neki a hajsza, mert fönt még egy utolsót lőtt s csak akkor tette el a pisztolyát, mikor lefékezte — nagy port verve — kihabosodott lovát.

— Mért futottatok el? Hadd lám, mit loptatok?

— Semmit. Nem szoktunk lopni.

— Ne pofázz. Tudom, hogy lopni jártok.

Vártam, hogy ütni fog, de nem ütött, csak intett a botjával:

— Futás, de hazáig!

Futottunk szomorúan, mi kisded Ádámok, de vissza-visszalestünk a revolveres angyalra. Mereven ült a lován és nem vette le rólunk a szemét, míg el nem takartak az első kerítések.

Ki tud tovább fejjel lefelé lógni?

Hideg bácsi csőszkunyhója a vadvíz fölötti partoldal szélén állt, ajtajával a meredeknek. A bátorság próbája volt a kunyhó elé lépni, kinyitni az ajtót. Ha benne heverészett az öreg, nem volt menekvés: a hirtelen ereszkedő partoldal nem engedte. Vállalni kellett a verést, a szidást, ami az ilyen merényletért járt.

Mégis mindig benéztünk a kunyhóba.

Mert ha az öreg Hideg nem volt ott, mi heverésztünk le nádból és ágakból összerakott fekvőhelyére. Remek volt esőben is hallgatni a nádtető alatt a szél nyögését, a víz kopogását. A kunyhó igazi vadonbeli hajlék volt, s ajtajából beláttuk az egész Szentkút fölötti vadvizet: a szárcsákat, bíbiceket, gólyákat, más madarakat.

Volt úgy, hogy versenyt rendeztünk benne.

Kora tavasz köszöntött ránk meleg esővel s mi a kunyhót üresen találtuk. Biztosra vettük: a csősz nem keveredik arra a rossz időben. Egy ideig az alacsony, kemény fekhelyen üldögéltünk, magyaráztunk egymásnak: Vili, Dong, Árpi meg én. Ki-kinéz- tem az ajtón, de az eső hosszú szálai csak nem akartak elszakadni a vadvíz fölött. Hirtelen a kunyhó tetőfáin akadt meg a szemem. Elég vastag, jól összeácsolt akácfák voltak.

Megkapaszkodtam az egyik vízszintes tartófában, fölhúztam magam, majd lábbal megkapaszkodva, fejjel lefelé lógtam.

11