Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

Apám közben fölküldte valamelyik bátyámat a padlásra fagyos szalonnáért, kolbászért. Anyám ügyesen tálba szedte a megsült krumplikat, kicsit tartotta a konyharuha alatt, aztán szétosztotta. A fagyos szalonnás sültkrumplinál nincs jobb téli vacsora. Különösen, amikor a szalonna fagyában érezni, hogy még percekkel előbb szél fújdo- gálta, hó süvített rá a padláson. Ugyanaz a hó, amely odaverődik az ablak üvegére a kis szoba északi, rosszul záródó, rongyokkal telerakott ablakán.

Mind a hatan bent falatozzuk a forró krumplit, hallani a kályha duruzsolását és házunk körül mindenfelé a fehér tél terpeszkedik el. Csak a tél, a fehérség, a hideg, a magány, a sötét. De a dombon ott áll egy kis ház, ég a tűz; apám, anyám három testvérem körülöttem. Rossz lesz majd a másik szobába átmenni és a jéghideg ágyba bújni.

De most még örökké tart a vacsora, a világosság, a meleg, a tréfálkozó szavak ide- oda cikázása. Még a tűzre is rakhatok, hadd dörömböljenek a kályhacsőben a fölkanyarodó lángok. Nem kell gondolnom a holnapi iskolára, hosszú gyaloglásra elázott cipőmben. Ünnep van, tűz-ünnep, lámpa-ünnep, az együtt-levés ünnepe. Mert napközben mindnyájan másfelé járunk, széttör minket a nappal, de az este összerak, mint egy festményt, amelyen időtlenül ott ülnek a nevető, szalonnát szelő, krumplit hámozó, teát ivó emberi lények: Rózsi, Gyula, Pista, Anyám, apám. Az a tél fogságába zárt nagy család, hova láthatatlan erők húznak vissza egész nap, bármilyen jól játszok, hólabdá- zok vagy szánkózok.

Ó anyám keze a késen, ahogy a szalonnát vágja, a teát kiönti, ó apám meséi, gu- nyoros mosolya a bajusza alatt, ó egyik bátyám kerek, másik bátyám hosszúkás, nővérem kihevült, rózsaszínes arca körülöttem: az emberi fészek, amit a téli szélvész hiába ostromol: Érdemes volt a fát hasogatni a hideg udvaron délután, érdemes volt gyújtóst készíteni, behordani a szenesvödörben a szenet.

Érdemes volt az ilyen estékért megszületni.

Hideg bácsi revolvere

Talán azért is szerettem csatangolni a határban, mert tilos volt. Az alsófalusi parasztok nem szerették, ha ligeti gyerekek ólálkodtak a földjeik körül. Űzött vadak voltunk hát mi is, majdnem úgy, mint a nyulak, rókák, kóbor kutyák, őzek, fácánok, foglyok, fürjek. S nemcsak a kocsin, kerékpáron közeledő parasztoktól kellett félnünk — el is kerültük őket messzire, ha csak lehetett —, hanem a csősztől is.

Hideg bácsi olyan volt, mint a kísértet.

Mindig figyeltük, vigyáztuk, mégse vettük észre. Amikor már biztonságban éreztük magunkat: hirtelen megdobbant a föld a lova patkójától s ő máris a nyakunkon. Akkor aztán vagy megúsztuk sűrű szidalmakkal vagy a hátunkra is kaptunk a botjával. A legrosszabb az volt, hogy mindig azonnal haza kergetett. Én aztán tudom, mi az a paradicsomi kiűzetés! Gyakoroltam egész gyerekkoromban.

Csakhogy mi furcsa Ádámok voltunk: mikor az angyal nem látott, újra belopóztunk az Édenkertbe.

Hideg bácsit ez rettentően ingerelte. Akárhogy ránk ijesztett, másnapra vagy egy hétre rá megint ott voltunk az erdők, vadvizek, dombok között. Kialakult bennünk az a védekező ösztön is, hogy nem mentünk messzebb a Szentkutánál vagy A Lemenő Nap Dombjánál. Rá akartuk nevelni Hideg bácsit, hogy megszokja a jelenlétünket; hogy megértse: csak játszunk, nem lopni, pusztítani akarunk. Azok a pillanatok voltak a legfélelmetesebbek! Mikor nem menekültünk el, csak ültünk, ültünk fönt a Dombon az ördögcérnabokrok alatt és félszemmel, mintha nem vennénk észre, lestük, hogy kaptat föl az öreg Hideg az emelkedő, kanyarodó kocsiúton. Mi lesz, verés, hazaküldés, vagy jobb kedvében van és csak odalök valamilyen fenyegetést? Egy afféle: „Na, majd ellátom én a ti bajotokat” után föllélegezve játszhattunk tovább. A csőszt és lovát las10