Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Fodor András: Színe-visszája, Bibó István meghalt (versek)
FODOR ANDRÁS SZÍNE — VISSZÁJA Elmondod, milyen őrültség történt. Vendégségbe menet úgy összevesztetek az utcán, hogy egész este többé rá se néztél. Ott, ahol állt, egy üres kocka volt csak. S búcsúzkodáskor tüntetőén nem adtál neki kezet. Emlékszel, huszonöt éve, a Rákóczi úton, a már nem létező, villamos-váró szigeten járkáltál föl-alá. Kérdeztem, hova készülsz ennyire izgatottan? Mondtad, Hozzá, mert mindenki közül ő a legfontosabb. * BIBÓ ISTVÁN MEGHALT Harminc éve a hegyi házban — melynek asszonya már előre ment a Semmibe, hogy ott is, vendégeit méltón fogadja — hallottam a Látót vitázni, hallottam helyettünk beszélni a hórihorgas férfit. Szemüvege: halánték járomából jövőnek szegzett távcső. A szava higgadt, pontos, röntgenleletként föllebbezhetetlen: — Baj van, ha elkezdik magyarázni a rosszról, — nekünk ez a jó! A vita hosszú volt és elfogytak mind az ellenérvek. Mondod levelet kaptál. Egy másik, hajdani barát melegen ír. Dicsekszik, milyen állhatatosan védett meg mások ellen. De rólam végül keserűen említi: elfeledtem. De hisz húsz éven át csak te kötöttél hozzá, helyettem is csak te vigyáztad a kölcsönösség látszatát! Hogyan vádolhat téged? Tudod, ki valamikor őrségbe esküdött, hiába szolgált derekasan évtizedeken át, ha csak egyetlenegyszer is belefárad a posztolásba, megszédül, torkán akad a jelszó, többé már nem megbízható „...mondják meg neki, nincs nap, hogy ne gondolnék rá...“ (Fülep Lajos, 1969) Neki lett igaza, de már későn hívták a konzíliumra. A lábadozó megmaradt, a diagnoszta elment, cipelve lelkifurdalásunk koszorúit. A hozzátartozóknak meg kéne végre vallaniuk: betegük addig él, amíg a gyógyítók becsülete. (1979 május) 4
