Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Szenti Tibor: Vásárhelyi parasztcsaládok történelmi emlékezete

lőárkokban voltunk, csendességben vissza bevontak. Indultunk befelé Przemyslbe, és azokba a lőárkokba, amit mink ott hagytunk, oda egy kevés népfelkelőt helyeztek el, egész ritkán, messze egymástól. Ezek parancsot kaptak, hogy lassú tempóban lövöldözzenek az oroszok felé, nehogy észrevegyék, hogy be lettünk vonva.

Mávczius 18-ára virradóra, éjfél után egy óra lehetett, ahogy Przemyslbe értünk. Itt elhelyeztek minket hideg kaszárnyákba. Mink már ekkor igen rosszat sejtettünk, de a jövőt még csak nem tudtuk.

Ekkor, március 18-án délelőtt az ezredorvos megvizsgálta a legénységet. A nagyon elgyengült emberek nevét felírta és megkérdezte, ’ki érzi magát nagyon gyengének? Az Przemyslbe marad, de aki tud menni, az menjen, mert, aki bentmarad, az egész biztosan fogságba kerül’ — felelt az orvos.

Ugyancsak ekkor nap délután élelmet osztottak ki az ezredeknek. Minden egyes ember a századunknál kapott 6 egész tábla cvibakot és 7 darab bádogos húst, és kijelentették, hogy ez négy napra való, és ugyancsak kijelentették, hogy minden felesleges ruhánkat dobjuk el.

Délután 5 órakor érkezett a parancs, hogy ’felkészülni riadóba és kihaladni.’

Mink mindjárt a kaszárnya előtt sorakoztunk, és jött a századparancsnok, aki a kezébe hozta Kuzmanek Hermann várparancsnok úrnak leírt parancsát. A századparancsnok úron látható volt, hogy igen szomorú. A századparancsnok mindjárt kezdi olvasni a várparancsot, amely ilyenformán hangzott:

’ — Katonák! Azt a hűséges és nehéz kitartást, amit eddig a haza iránti hűség és a kötelesség érdekében tettetek, nagyon megköszönöm. Sajnos, hogy elértük azt az időt, hogy a bekerített várban, amit az ellenség túlerővel hat hónap óta ostromol, elfogyott mindenféle élelem, dacára annak, hogy mindenféle élelmet a legkisebb adagonként fogyasztottunk. Tehát utolsó, szent kötelességünk, hogy az ellenségnek a körülzáró ércgyűrűjét áttörjük. Tehát az oroszokat az éjjel meg fogjuk rohamozni, és az oroszokat, akik már, ha meg is adják magukat, mind le kell szurkálni.’

Ekkor, a parancsfelolvasás után, mindjárt búcsút véve Przemysltől, indultunk kifelé, támadni az oroszokat, amire borzalommal gondoltunk már előre, hogy azt meg lehessen tenni, de itt Przemyslbe tovább nincs maradásunk. Élünk vagy halunk, menni kell előre.

Éjjel szomorúan mentünk a várból keleti irányba. Sok emberünk elmaradt ekkor éjjel tőlünk, de az elmaradottakat nem is igen erőltette senki, hogy menjenek.

Március 19-ére virradóra éjfél után 4 óra lehetett, amikor a vár keleti arcvonala előtt tűzvonalba fejlődtünk. De már ekkor igen csekély létszámmal voltunk, mert Przemysltől idáig körülbelül a fele emberünk lemaradozott, akik azt mondták, hogy ki vannak merülve és nem bírnak jönni.

5 óra felé lehetett hajnalban az idő, amikor a vár keleti arcvonala előtt megkezdődtek nékünk a rohamok. Óriási ’rajta, rajta’ kiáltásokkal megrohamoztuk az orosz állásokat. Rettenetes harcok fejlődtek ki, mert az oroszok erre a támadásra rá lettek készülve.

... borzalom volt hallani az orosz fegyverek ropogását, és a mi sebesültjeink jajgatását. Ekkor élethalálharc fejlődött ki köztünk, mert az első orosz állásokat nagy veszteséggel részben sikerült elfoglalnunk, részben pedig az oroszok fogták el a mi csapatainkat. Mi pedig nehéz küzdelemben tartottunk ki körülbelül délelőtti 9 óráig. Az oroszok ekkor minket is körülkerítettek, és lefegyvereztek.

Ekkor kerültem én fogságba: 1915. március 19-én. Ekkor tudtam meg, hogy mily rettenetes érzés szállja meg az embert, ha egy ilyen erőszak szakítja el a szeretteitől és a hazájától. Az oroszok minket mindjárt kísértek hátrafelé és csak ekkor láttuk, hogy az oroszok millióival voltunk szemben, és volt köztük több, aki barátságot mutatott, kezet fogott velünk.”

82