Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Szenti Tibor: Vásárhelyi parasztcsaládok történelmi emlékezete

ban, hómezőkön és csatatereken értelmetlenül kellett elpusztulni. A vásárhelyi hősi halottak száma 2500 fő volt, az akkori lakosság 4%-a.

A vásárhelyi parasztság sok, szomorú emléket őriz ebből a korból is. Mindezek között talán egy pusztai kisbirtokos első világháborús naplója a legbecsesebb emlék.

Új fogalmakkal kell ismerkednünk, a „halott adatközlővel” és az „archív adatokkal”. Ezek részben szintén vásárhelyi jellegzetességek. Nem egy adatközlőnk már akkor halott volt, amikor a gyűjtőmunkát megkezdtük. Éppen ezért, a szokásos gyűjtési módszerekkel nem sokra mehettünk volna, ha az adatközlő életében papírra nem veti mindazt — a ma már archív anyagnak számító, egykori élményt —, amit az utókorra akart hagyni. Ezekből, a sokszor helyesírási hibáktól hemzsegő, szórendi és más stiláris gondokkal küzdő írásokból a kutatóknak kell kibontani az értékes emlékanyagot.

Egyik ilyen, 1947-ben elhalt adatközlőnk D. K. I., aki három elemit járt a múlt század végi vásárhelyi tanyai iskolák egyikében. 1914 júliusában behívták katonának és Galíciába került. Przemysl várát védve, 1915 márciusában orosz fogságba esett és Közép- Ázsiában évekig ette a cári hadifoglyok hitvány kenyerét, a csureket. Az Októberi Szocialista Forradalom után tizenegy társával Ashabádból átszökött Perzsiába. Itt alpinistáknak való havasokat másztak meg. Hegyi rablók háromszor fosztják ki őket, míg 750 kilométeres gyaloglás után, súlyban és létszámban megfogyatkozva, eljutnak Teheránba. 1919 nyarán ér vissza Vásárhelyre a családjához és még frissen élő élményeit naplójába írja. Befejezésül ebből idézünk néhány hadtörténeti szempontból is újat mondó részletet20:

„November 5-én ismét körülzárták az oroszok Przemyslt. A külső csapataink visszavonultak a Kárpátokba. Ettől kezdve ismét megszűnt nékünk, a körülzárt várőrségnek, a levelezés. A szeretteinket nem értesíthettük tovább, megszűnt mindenféle szállítás Magyarországról.

Ez időtől kezdve mindjárt lehetett észrevenni, hogy a bekerített várban az élelmet szűkebben adták, mert mindig kevesebb és kevesebb lett. Már 1915 január hónapban éhség volt a bekerített várban. Ekkor már sovány lóhúst főztek részünkre és napjában egy negyed kiló kenyeret kaptunk fejenként és néha-néha egy-egy parányi cvibakot.

Már február hónapban nagy részönk éhbetegségben szenvedett, mert az éhezés mellett éjjel-nappal igen sok szolgálatunk volt. Úgy szintén az állatok, leginkább a lovaknak egy része éhen pusztult el,és volt ember is sok, aki éhtífuszt kapott és belehalt.

A várőrségnek legnagyobb része az erődítmények előtt másfél kilométerre és két kilométerre volt lőárkokban elhelyezve. Innét sok kirohanásunk volt. Mindig visszább vertük az oroszokat az erődítmények elől. Egy-egy ütközet ilyenkor két-három-négy napig tartott. Az erődítmények előtt levő falvakból, melyek közelébb voltak, még 1914 szeptember hónapban a lakosságot kilakoltattuk, a falukat leégettük és a falakat romhalmazzá ledűtögettük. Később, február hónapban már a kirohanások megszűntek, mert nagyon el voltunk gyengülve. Csak a tábori őrségeink voltak előttünk felállítva és az orosz gyűrű mindig közelébb tolódott hozzánk.

Februárban, amikor már nagy volt az éhség a várban, az ellenség is veszedelmesebb lett. Éjjel-nappal lövöldözött, és a mi kis tábori őrségeinket is éjjel-nappal lőtték és támadták; vagy szétkergették, vagy elfogták. A mi tisztjeink mindig biztattak minket, hogy 'csak kitartani!’ A külső csapataink nyomulnak előre, és ha a mi segítségünkkel át tudják szakítani az ellenség körvonalát, akkor mink megyünk Magyarországra pihenőre, de abból nem lett semmi.

Hiába vártunk a külső csapatainkra, hogy minket felmentsenek, a hideg, téli hónapok és a nagy havak, amiben nehéz volt gyalogolni, megakadályozták a külső csapataink előnyomulását, hogy Przemyslt felmentsék.

Majd aztán, később, márczius 17-én, késő este setéttel minket, akik elöl, az előretolt

81