Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Én isztenem hová leszünk? (Domokos Pál Péter Válaszol Hajdú D. Dénes kérdéseire)

sőbb nevezetessé vált zenefolklorista, balladagyűjtő, Kallós Zoltán is. Az iskolák néhány év múlva megszűntek. Az utolsó magyar nyelvű iskolát 1960-ban Lécpeden találtam.

— Hogyan alakult az áttelepült moldvai csángók élete?

— Sűrűn lejárok közéjük, 1980-ban elkészítettem a jelenleg élők névsorát. Megállapítottam, hogy a letelepült ezer lélek azóta kétezerre gyarapodott. Jellemző az egyik karton adata: özvegy Czingár Istvánná tíz gyermekéből hat egyetemet végzett. Egy- házaskozáron új utcasorok épültek a fiatal házasok részére, a falu tiszta, az utcák takarosak, minden házba bevezették a folyóvizet. A családok megelégedettek és boldogok. A termelőszövetkezet egyik vezetője elmondotta nekem, hogy eredményes munkájukért két egymást követő évben országos gabonaversenyt nyertek. Népviseletüket már többé-kevésbé elhagyták, beilleszkedtek a környező magyarságba.

— Kik folytattak Péter bácsi után csángó népismereti kutatást a háborút követő években?

— 1944. szeptemberében hagytam el Kolozsvárt, de mivel munkámat azóta is szünet nélkül folytatom, máig kapcsolatban vagyok a fiatalabb kolozsvári kutatógenerációval, eredményeiket figyelemmel kísérem. Sajnálattal értesültem róla, hogy az egyébként csángó nyelvészeti kutatásokat folytató Csüry Bálint balladafeljegyzései a háborús idők áldozatául estek. Az 1948. utáni években felkészült fiatalok tucatjai indultak Szabó T. Attila és Jagamas János professzorok vezetésével a megkezdett munka folytatására. Külön tanulmány tárgyát képezhetné a negyvenes évek végén és az ötvenes években végzett kutatók munkájának értékelése. Úgy hiszem azonban, maga az anyag bősége is beszél, alkalmas annak érzékeltetésére, mit és mennyit őrzött meg ez a nagyszámú népcsoport nyelvéből és népi kultúrájából. A folkloristák munkásságából kiemelkedik Faragó József, Jagamas János és Szegő Júlia közös kiadásában Moldvai csángó népdalok és népballadák címmel megjelentetett könyvük (Bukarest 1954). Kitűnő tanulmányban foglalja össze az erdélyi és moldvai magyar bailadagyűjtés történetét és eredményeit — Petrás Incze Jánostól Kallós Zoltánig bezárólag — Szabó T. Attila. Ez a tanulmány egyben bevezetője a Kritérion könyvkiadónál megjelent (1971) Balladák könyvének, melyben Kallós Zoltán 259 balladát — ebből 150 csángó-magyar területről származik —tesz közzé. Kallós eredményesen járt több olyan területen is, ahonnan sem nekem, sem a közvetlen utánam járóknak nem sikerült publikálni. Új guzsalyam mellett címmel külön kötetben tette közzé az egyetlen nótafától, Szályka Rózsától gyűjtött százhatvanhárom népdalt. Ennek a teljesen analfabéta klézsei csángó asszonynak az ajkáról szünet nélkül áradt az ősi magyar népdal. A könyvhöz külön hanglemezt is mellékeltek, melyről a nótafa tizenkét balladáját hallani. A nyelvész Márton Gyula és Vámszer Márta munkásságán kívül az ifjabb Kós Károly európai hírű néprajztudósunk kutatásait említeném még meg. Csángó néprajzi vázlat című tanulmányában felbecsülhetetlen értékű adatokat szolgáltatott a moldvai magyarok gazdálkodási módjáról, hagyományos népi foglalkozásukról, részletesen bemutatta öltözetüket és érzékletes illusztrációkkal kiegészítve ismertet meg hagyományos népi lakáskultúrájukkal. A tanulmány értékét jelentősen növeli, hogy Kós Károlynak még a radikális életmódváltozás előtt sikerült tanulmányozni és rögzíteni ennek a sajátos magyar népi kultúrának az értékeit, teljessé téve evvel a Lajtától a Prutig terjedő magyar néprajzi ismeretanyagunkat. De sok fiatal is jár hozzám, akik nyaranta felkeresik a moldvai csángókat, helyszínen is bővítik csángó népismeretüket, énekesek, mint Faragó Laura vagy az ismertebb festők közül Újváry Lajos, de megismerte a csángó-magyar népéletet a nemrég Herder-díjjal jutalmazott Csoóri Sándor is. *

*

28