Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Én isztenem hová leszünk? (Domokos Pál Péter Válaszol Hajdú D. Dénes kérdéseire)

kely földről a legnagyobb tömegben az 1764. évi Siculicidium után került el a csíki és háromszéki nép, félve a további megtorlástól. Ebben az időben alapították Pusztina, Lábnik, Lécped nevű falvakat,az utóbbi máig is az egyik legjelentősebb csángó-magyar falu Moldvában. Az ekkor bujdosókká váltak telepedtek le a már említett bukovinai falvakban is.

— Kik adtak hírt Péter bácsi előtt a csángó népéletről?

— Először is külföldi forrásmunkára hivatkoznék,azok közül is csaka leglényegesebbre. A Bandinus kódex latin nyelven íródott. Gegő Elek az MTA levelező tagja ismerteti 1838-ban, miután moldvai tanulmányútjáról visszatérve felfedezi a gyöngyösi ferences kolostor könyvtárában. Hogy az eredetit vagy másolatot? Ez máig is vitatott, de jelen esetben ennek nincs jelentősége. Egy olasz antikváriusnál talált újabb példány alapján aztán 1894-ben a Román Tudományos Akadémián V. A. Urechia neves román történész is díszülésen méltatja. Rendkívüli fontosságú dokumentuma ez a román és magyar történetírásnak, a katolikus egyháztörténetnek. Ez az első mű, melyben néprajzi leírások találhatók Moldva népéről.

Bandulovits Márk martianopolisi érseket a pápa 1646-ban moldvai püspökké is kinevezi, de mivel a magyar nyelvet nem ismeri és enélkül Moldva katolikus magyar népével nem boldogulna, titkárként magával viszi Beke Pál jezsuita szerzetest.

Kíséretében bejárja egyházmegyéjét, tapasztalatairól 1648-ban írásban számol be X. Incze pápának. A területrész ismertetésénél leírja: a fejedelem neve vajda (voda), akit azon idő óta, amikoris Lajos magyar király Mohács mezején megveretve elpusztult, többnyire a török császár ültet fejedelmi székre és vesz le arról, mert a magyar királyok Moldvával, valamint a magyar korona alá vetett más területekkel nem törődtek. Jelentésében 41 magyarlakta helységet említ meg, városonként pontosan felsorolva a magyar családokat, papjuk és kántorjuk nevét is. Említést tesz egy Gyula nevű magyarlakta településről is megjegyezvén, hogy ősi magyar vezértől kapta nevét, aki ezen kívül még a Tisza partján is építtetett egy magáról elnevezett várost. Leírása szerint ebben az időben még számottevő magyar népesség élt a Prt menti Húsz, Galacz és a Dnyeszter parti Csöbörcsök nevű városokban. Húszban — írja — székelyföldi magyar ember a pap. De utal arra is, hogy hajdan sokkal több településen, nagyobb létszámban élt ezen a tájon magyarság, akiket részben a tatárok hurcoltak el, míg sokuk pedig pestisben pusztult. Jelenti a pápának, hogy kevés a magyar nyelvű pap, a helyükre odakerült lengyel és olasz papokat nem érti a nép.

A Siculicidium (1764) alkalmával Moldvába menekülőkkel tartott (börtönből szökése után) az ellenállás megszervezője Zöld Péter csíkszentléleki plébános is. Zöld ugyancsak végigvizitálja az ott élő magyar népcsoportot, útjáról Batthyáni Ignác erdélyi püspöknek ír jelentést. Felsorolja az általa felkeresett plébániákat, érdekes adatokat közöl az őstelepes csángó-magyarok foglalkozásáról; panaszkodik Batthyáninak a magyar papok hiányáról; magyar nyelvet értő vezetőket kér.

Zöld jelentését, bár a püspök a kérést továbbítja Rómába, hosszú csend követi, egészen 1825-ig. Ekkor Paroni Fülöp Rómából Moldvába küldött missziós főnök megállapítja, hogy a gondozására bízott területen több mint ötvenezer lélek él, de ezt a nagyszámú hívőt magyarul beszélő papok hiányában nem tudja gondozni; megállapodás születik Moldva magyar papokkal való ellátásáról.

Ebben az időben érkezik vissza szülőföldjére az egri minoritáknál végzett Petrás Incze János, akinek édesapja a forrófalviak kántora. Borszéken, a híres csíkmegyei fürdőhelyen megismerkedik Döbrentei Gáborral, világot járt nagy műveltségű volt akadémiai titkárral. Döbrenteit érdekli a csángó-magyarok sorsa és első találkozásuk alkalmával 38 népismereti kérdést tesz fel a fiatal moldvai papnak a csángó-magyarságról. Hazatérve Petrás a kérdésekre egy vázlatos néprajzi monográfiának is megfelelő részletességgel válaszol. A csángó-magyarok számát 1839-ben ötvenhétezer főre becsüli,

24