Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Antalffy Gyula: A „három város” a reformkorban
8 gatyás embert a földön ülve s kártyázva találtam ott, kik Don Quihotte-ot bizonnyal megugrasztják, ha szélmalmukkal harczba keveredik. A szeles, vagy inkább szélből, levegőből élő molnár megmutogatván egyszerű jármüvét, értésemre adá, hogy ha kedvező szél fúj, napjában 18 zsák gabonát is megőröl. — Különös az, hogy Kecskeméten a száraz- és szélmalmok hegyibe a katholikus tulajdonos keresztet, a református gömböt, vagy szél kakast illeszt.” Ami már most a kecskeméti embert, a városi polgárt és polgárnőt illeti, rengeteg korabeli rajz között válogathatunk. Garay János 1837-ből való ábrázolása szerint a kecskeméti férfiak valódi magyarok, sem igen nagyok, sem kicsinyek, s általában erős testalkatúak. Ingben, gatyában és subában járnak télen-nyáron, ehhez eső- és napernyőül szolgáló széles kalapot hordanak. A kecskeméti gazda „az erőnek és férfiuságnak képe”, míg piperés felesége a czifraságtól csaknem elröpül. Hasonló értelmű az 1845. évi Életképek népismertetése: „A kecskeméti nép külsőleg a csinosbak közé számítható. Nyílt arcz, barna haj, jó termet, egészséges szín a legnagyobb résznek sajátja. A pórférfiak között kevesen, de hölgyeik között többen feltűnő szépségüek is találkoznak.” Megjegyzi azonban a cikkíró, hogy a köznép között szerfelett elharapódzott a fényűzés. A kissé feltűnni akaró leány vagy asszony vasárnaponkint ki nem menne az utcára karton szoknyában, ragaszkodik a divatos szövet- vagy selyemruhához. A férfiak viszont a legegyszerűbben ruházkodnak, mindennapos utcakép a talpig selyembe takart feleség és a bundás férj. Vahot Imrének is feltűnik ez az ellentét: „Gyakran lát az ember olyan asszonyt, a ki legalább is két három száz ezüst forint értékű ruházatban jár a legnyilvánosabb helyeken végig, s utána a férj subában sompolyog nyomról nyomra.” Ezek a subás kecskemétiek azonban egyáltalán nem mind szegényparasztok, Garay szerint vannak közöttük olyanok is, akiknek 20—30 000 forint évi jövedelmük van, s a hat iskolát többnyire mind kitanulta. Subában jár a jobbmódú gazdaember épp úgy, mint a „legalsó fokon álló” napszámos. Juhbőrből készítik a kecskeméti magyar szűcsök, sodrott selyemmel gazdagon kivirágozva. A suba sokféle hasznát így sorolja fel Vahot: „Hideg ellen szőrrel befordítva, vetekedik bármely másnemű melegítő ruhával; eső és hőség ellen kifordítva, hatalmas védpaizs a megázás és az eltikkadás ellen; a pusztákon gondosan összehajtva ülhelyül, és kiterítve evéshez asztalul s egyszersmind abroszul szolgál; éjjel-nappal kényelmes fekhelyet, puha nyugágyat pótol.” Vagyis valóságos háton hordott ház ez, jól jellemzi a közmondás: Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda. A városba érkező idegen — különösen ha író vagy afféle — ismerkedni akar a néppel, de hol keresse? Garay János semmiképp sem akarja elmulasztani az alkalmat, hogy Kecskemét szépeit valahol együtt lássa, de amikor Pestről lerándul, nincs se vásár, se bál, se színház, és már csaknem felhagy a kereséssel, amikor megkondul az öregtemplom nagyharangja: „Héj! — mondám — itt ma nagy mise lesz! S íme! a piperés menyecske, az ártatlan leányka, az olvasót pergető anyó versenyt tódult az anya- szent-egyházba ... Én egy csoportban — engedelmet kérek hazám minden magyar városaitól — még soha nem láttam ennyi szépet.” A másik nyilvános hely, ahol szemlét tarthat az idegen a kecskeméti bennszülöttek fölött, a piarista rendház és gimnázium környékén kialakult alközpont sétakertje. Helyén mocsaras tó pang a 30-as évek derekáig, az úgynevezett Déllő. A Budai utcával párhuzamosan feküdt el hosszan, vizét a Gát-ér vezette végig a városon, hogy aztán kint a homokba vesszen. A Déllő partjára hajtották itatni a város környéki gulyát, itteni delelésükről kapta nevét a tó, amelynek még egy fontos szerepe volt, tűz esetén belőle hordták a vizet a veszedelem színhelyére, lajtos kocsikkal. Lecsapolását és feltöltését közegészségügyi okokból a század eleje óta szorgalmazza a tisztiorvos, végre 1834-ben Gyenes Mihály mérnök, városi aljegyző — aki Jókai szerint hétmillió fát ültetett el a sívó homokon — társadalmi munkával 17
