Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Tüskés Tibor: Ikertársak (Kodály és Illyés)
a nemzet jövőjének a kérdését — Ady és Móricz, Bartók és Kodály gondját —a második nemzedék, az ún. népi írói mozgalom is megörökölte: „ezt próbáltuk folytatni — mondja Illyés egy interjúban. — Akkoriban még volt remény, hogy a parasztságot a benső erőkből lehetséges annyira forradalmasítani, hogy ezáltal nemcsak ő maga, hanem az egész ország megújuljon. Olyan gond ez, amelyhez odatársult mindenki, aki valamennyire megértette a magyar nép helyzetét.” A gondot —a magyarság fönnmaradásának kérdését —többek között Kodály közvetítette a fiatalabb írónemzedék számára. S ez az írónemzedék, a népi írók mozgalma igen korán kapcsolódott Kodály művészetéhez: támogatta, a maga eszközeivel fölerősítette Kodály gondolatait, törekvéseit. Tamási Áron egyik korai publicisztikai írása, mely 1928-ban az erdélyi Pásztortűzben jelent meg, arról a látogatásról szól Kodály Zoltánnál, melyet Szentimrei Jenővel és feleségével tett Budapesten. A következő évben Féja Géza Kodály Háry Jánosit ezzel a címmel üdvözli: „Honfoglalás a magyar színpadon.” Németh László 1933-ban a Tanú harmadik számában Székelyek címmel párhuzamosan elemzi Tamási Áron regényét, az Ábel a rengetegbent és Kodály művét, a Székelyfonót: „Délután egy regényt olvastam, este egy daljátékot néztem meg s mind a kettő maradandó mű volt. Az egyiket betűvel írták, a másokat kottával s mégis jobban hasonlítottak egymásra, mint azoknak az íróknak a művei, akik egyugyanabban a kávéházban állapodnak meg, hogy milyennek kell a művészetnek lennie.” 1937-ben a Válasz nagy elismeréssel méltatja Kodály A magyar népzene című könyvét. Az 1939-ben rendezett Ady-emlékesten Móricz, Bartók, Kodály, Szabó Lőrinc, Illyés együtt szerepelnek. 1942-ben Sárospatakon „néphangversenyeket” rendeznek a népi írók részvételével, a műsorban — többek között — Bartók és Kodály művei hangzanak el. A kapcsolat a másik oldalról is megvilágítható: azokkal az adatokkal, amelyek azt mutatják, hogy Kodály rokonszenvezett a „második nemzedék” törekvéseivel, a népi írói mozgalom céljaival. A mozgalom előzményének tekinthető két kiadványt írásával támogatta: 1927-ben a Hídban jelent meg Mit akarok a régi székely dalokkal? című írása, a következő évben az Ifjú szívekben élek Népzene című jegyzetét közli. 1934 tavaszán megjelenik a népi írók „nemzedéki” folyóirata, a Válasz; a következő évben Kodálytól tanulmányt közöl a folyóirat Néphagyomány és zenekultúra címmel. * * * Illyés nem tartja magát különösen muzikálisnak. A „botfülűek”, nem a zeneértők közé sorolja magát. „Azok közé a diákok közé tartoztam—emlékezik—.akiket a vezető tanár már az évnyitó énekpróbán reménytelenül kiállít a karból.” Minden bizonnyal jókora adag túlzás van ebben. A Puszták népé ben megírja, más- honnét is tudjuk, hogy már gyermekkorában megismeri a puszták igazi kultúráját, szülőmegyéje népdalait, azokat a népdalokat, amelyekkel később Bartók gyűjtésében találkozik. „Az a vidék, ahonnan származom, véletlenül a népdalnak is valóságos meseföldje” — mondja egy rádióbeszélgetés alkalmával. „Bartók... korszakalkotó gyűjteménye, a Magyar Népdal anyagának csaknem egyharmadát nálunk, Ozora mellől szedte össze, Iregen” — olvassuk a Puszták népé ben. Bartók „magyar dallam-gyűjteményében a népdalok lelőhelyéül az én legszűkebb pátriám falunevei állnak s így legbátrabb (leghívebb) .földolgozásai’ gyermekkorom énekeit mondták vissza” — írja a Mesterre emlékezve. Annyi azonban valószínűnek látszik, hogy Kodály szava és művészete — ahogy Bartóké is — elsősorban nem zenéjének ismerete, az éneklés vagy a zenehallgatás révén jutott el hozzá, sokkal inkább írásaiból, magatartásából, emberi példájából. Mindenekelőtt Kodály — és Szabolcsi Bence — folklórtörténeti, stíluselemző, összehasonlító 83
