Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Antalffy Gyula: A „három város” a reformkorban
ANTALFFY GYULA A „HÁROM VÁROS" A REFORMKORBAN A Gödöllői-dombságnak egyre alacsonyodé halomsorai Albertirsa után lassan beleolvadnak az alföldi térszínbe. Amikor a pest—szolnoki országút eléri a Duna—Tisza közi homokhátság északi szegélyére települt Ceglédet, a táj kertségi jelleget ölt, s Kecskemétig szántókkal, legelőkkel meg-megszakítva, szőlők,gyümölcsösök, akác- és nyárerdők követik egymást. A két város közötti mintegy 40 kilométeres távolság felezőpontján Nagykőrös illeszkedik harmadikként a sokban hasonló múltú, szerepű és külsejű nagy paraszttelepülések sorába. Losontzi István körösi professzor és prédikátor Hármas kis tükör című országleíró tankönyve az iskolások részére így foglalja könnyen megtanulható rigmusba őket: „Itt vagy Czegléd is, Kőrös, Kecskeméttel. Gazdag három város vörösbor szürettel.” Ez a három város markánsan képviseli a legsajátosabb magyar településformát, a mezővárost. Olyan nagy kiterjedésű, laposan szétterülő, falusias külsejű, népes helységek ezek, amelyeknek a lakossága főként földműveléssel foglalkozik ugyan, mégis a jobbágysornál kedvezőbb társadalmi és gazdasági helyzetet tud kiküzdeni magának. Földesúri fennhatóság alá tartoznak, de rendelkeznek bizonyos kiváltságokkal, elöljáró választási joggal, vásártartással, szabad kereskedelemmel, emellett terheiket egy összegben válthatják meg. A földesúr hatalmát a tanács gyakorolja a közigazgatás és az alsóbb fokú igazságszolgáltatás terén, így a királyi városokhoz némileg hasonló ön- kormányzat fejlődik ki bennük, ha fal nem is övezi őket, legfeljebb árok vagy tüskés sövény. Az alföldi mezővárosok lakossága viszonylagos jómódban él, s ha településeik agrárjellegűek is, a falusinál fejlettebb életforma kialakítására adnak lehetőséget. A Duna—Tisza köze három nagy mezővárosában a XVIII. század közepéig a szabad tartású, úgynevezett rideg állattenyésztés az uralkodó gazdasági forma, a föld jó részét legelőnek használják, csak töredékén folyik némi szántás-vetés. A nagyarányú legeltetés következtében az 1700-as évek végére mozgásba jön a növénytakarójától megfosztott homok, s az elsivatagosodás veszélye elleni védekezés veti meg a gyorsan felvirágzó kertkultúra alapjait. A múlt század elején kezdődik meg a futóhomok megkötése; erdősítéssel, szőlővel, gyümölcsfákkal való beültetéssel. Kecskeméten már 1812-ben huszonkilenc szőlőfajt termesztenek, Cegléden 1815-ben fognak hozzá az elhomokoso- dott legelők kertesítéséhez, Nagykőrös határában pedig a 30-as években kezdődik meg nagyobb arányokban szőlő- és gyümölcstelepítés. Mint a többi Duna—Tisza közi mezőváros, Cegléd is kicsi városias magból, széles falusi övezetből, nagy kertségből, hatalmas legelőterületből és kiterjedt tanyakörzetből tevődik össze. Igen kedvező helyre települt, a pesti és a szolnoki révhez vezető utak középpontjába, oda, ahol ebből az ősi közlekedési fővonalból kiágazik a szeged— temesvári nagyút. Földrajzi helyzetéből következik, hogy noha századokon át sorsközösségben él Kőrössel és Kecskeméttel, erős kapcsolatai fejlődnek ki Pest-Buda és a Tiszántúl irányában is. Az alföldi szabadalmas mezővárosok a középkor végén alakulnak ki. Ceglédet először Nagy Lajos egyik 1368-ban kiadott oklevele említi oppidum, vagyis mezőváros, faluváros néven. Előbb a királyi család birtoka, később az óbudai klarisszáké, s mivel a lakosság árendaszerű bér fizetésével megváltja magát a legter- hesebb jobbágyi szolgáltatások alól, népessége egyre szaporodik, s a XV. században már Pest vármegye harmadik városa. A török hódoltság idején a Duna—Tisza közi elpusztult kistelepülések lakossága a nagyobb, védettebb helyekre fut össze, ekkor tovább nő Cegléd lakossága, éppúgy, mint Kőrösé és Kecskemété. Mind a három város 3
