Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Vekerdi László: "…Addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk!” (Kodály Zoltán történelemszemléletéről)

radhatna tiszta gondolat és szándék, ha eltorzul a kifejezésükre használt nelv? Sokan nem értették Kodály indulatos fölcsattanásait a nyelvrontás mindennapi jelenségei ellen, pedig gondolkozása legmélyéből fakadtak, hiszen az eltorzult nyelv az életet elviselhetővé tevő kultúra hiányáról tanúskodik. A beszéd — írott s beszélt beszéd — tisztasága, Kodálynak csakúgy, mint Illyésnek vagy Fülepnek: létkérdés. „Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a vele járó felelősségérzet. Ahol az idegen nyelvek tudása fontosabb, mint a nemzeti nyelvé.” Ezért is küzdött kérlelhetetlenül „az úgynevezett könnyű zene” ellen, „amelynek minden sorában legalább egy vétség van a magyar hangsúly ellen.” (Azóta legalább három.) Újra és újra visszatér Kodály a nyelvi tisztaság jelentőségére. „Felemás beszéd, felemás lélek jele. Hozzuk rendbe előbb a beszéd, a kiejtés lelki alapját. Akkor szinte magától megjavul a kiejtésünk. Többé-kevésbé mindnyájan hibázunk a beszédben, mert több-kevesebb fogyatkozás mindnyájunk belső magyarságában akad. A magyarságot ma senkinek sem teszik készen a bölcsőjébe. Mindenkinek meg kell dolgozni érte.” A magyar kiejtést keményen tanulni kell, „született” magyarnak is. „Legjobb módja ennek a jó beszédű falusi néppel való érintkezés”. Mert a tiszta magyar beszéd ugyanúgy csak itt őrződött meg, mint a tiszta magyar zene. Nem holmi romantikus parasztimádat mondatja ezt folyton Kodállyal: a történelmi fejlődés következtében egyszerűen nem lehet másképp. „Normális fejlődésé' nemzet nyelvszokására, általában külső-belső kulturális életére döntő hatása van a legműveltebb rétegnek, még akkor is, ha politikai befolyását elvesztette (Franciaország). Ez hatalmas biztosítéka a kulturális fejlődésnek, mert az alsóbb rétegek előtt becsületet szerez a szellemi kultúrának, vonzóerőt gyakorol felfelé s a többi közt irányítóan hat a nyelvszokásokra, kiejtésre.

— Mi a helyzet nálunk? Ismert történeti fejlődés eredménye, hogy legelőkelőbb köreink a nemzeti kultúra ápolásában rájuk váró feladat elől már jó ideje következetesen kitérnek. Magyar nyelvszokásukat, kiejtésüket pedig mintának el nem fogadhatjuk.” Mohács óta nincs királyi udvar, ahol otthonra lelhetett volna a nemzeti kultúra, a magyar polgárság fejlődése elakadt, hisz egyebütt is az udvarral szövetségben vívta ki függetlenségét. Nálunk még főúr is ritkán akadt, aki szívén viselte volna a kultúra sorsát, s az se a magyart, amit egyáltalában nem is ismert. A nemzet vezetői pedig — akár idegenek, akár „született” magyarok — többnyire a magyarság esküdt ellenségei voltak. A reformkor nagy nemzeti föleszmélése tragédiába fulladt, de nem annyira Világos, mint inkább a kiegyezés miatt. Ekkor adták el végleg az ország vezetői holmi olcsó nótás magyarkodásért a nemzetet. Ami a magyarságból megmaradt, még mélyebbre szorult: a falusi szegények világába. Innét kell megtanulja, aki akarja. S ha nem akarja, ne szóljon akkor a magyarság dolgaiba, hisz még a nyelvét se érti. „Egy igen művelt és finom irodalmi érzékű ember —fordítja Kodály a maga érzékletes módszerével példára a szót — azt mondta nekem egyszer, hogy nem érti Adynak ezt a kifejezését: »Beágyazott a villás Vénség«. Ennél az egyetlen sornál világossá válik, hogy akár tetszik, akár nem, a mi legnagyobb költőink nyelve és képkincse azonos a falusi nyelv szókincsével; ha Petőfiből, Aranyból vagy Adyból kiirtjuk azokat a sorokat, amelyek nem érthetők meg a falusi élet ismerete nélkül, vajon mi maradna belőlük?”

De a műveltség efféle falusi primátusa Kodály elképzelésében egyáltalában nem holmi falusi idillekbe bezárkózó Magyarországot jelent. Ellenkezőleg, ismételten hangsúlyozza, már a harmincas években, hogy a falunak, úgy ahogyan van, el kell tűnnie, hiszen máris tűnőfélben van. Városi és falusi élet anyagi és szellemi kiegyenlítődése elkerülhetetlen. A kérdés csak az, hogy milyen szinten s miféle kultúra keretében fog bekövetkezni. Kodály úgy gondolta, hogy a falu megőrzött de tudattalan magyarságát — melynek első talpköve a nyelv, második a zene — kell türelmes és okos munkával tudatossá tágítani. „De a város felemelkedésében vegyen részt a falu is. Az egész

73