Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Vekerdi László: "…Addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk!” (Kodály Zoltán történelemszemléletéről)
ország szinte egyetlen nagy város legyen, ahol a falunak is jut annyi a városi kultúrából, amennyire szüksége van.” A Mohács után egyre mélyebben tudat alá szoruló magyarság és az egyre tudatosabban idegen műveltség tragikus tudathasadása föloldódhatna ebben az új városi kultúrában. És csak ebben az új tudatosságban ismerhetjük s találhatjuk meg önmagunkat, csak így vállalhatjuk önnön értékeinket. S akkor majd el tudjuk választani, lesz értelme elválasztani művelődésünk történetében azt, ami csakugyan magyar attól, ami történetesen Magyarország területén keletkezett, de keletkezhetett volna máshol is. Nem mintha utóbbiakat nem kéne értékelni és számon tartani, de „ilyen jelenségek erőszakos magyarrá minősítése tisztára illúziókergetés.” De ügyeljünk: Kodály érveléseiben idegen alkotásokról, soha nem idegen hatások holmi — egyébként is elképzelhetetlen — „kiszűréséről” van szó. Minden kultúra, mint minden alkotás is, hatások kibogozhatatlan kereszteződéseinek szövevénye; egy népre legalább annyira jellemző az, hogy az őt érő hatásokat hogyan dolgozza fel, mint az, amit őseitől magában hordoz. Kirekesztősdi helyett —szállt szembe Brahms magyar táncai ürügyén Kodály a nagytekintélyű Apponyi Alberttel — „célszerűbb lesz a legtágabbra vont körből kiindulni, ahol még valami nyomát találjuk a magyarságnak, s úgy jutni beljebb és beljebb, egyre sűrűbb magyarság felé.” A brassói Bakfark műveiben például „eddig senki egy szikra magyarságot sem tudott kimutatni”, de Maróthi György külhonból hazahozott énekoktatása a magyar zenetörténet szerves része, kihagyhatatlan állomása. Maróthi munkája nyomán ugyanis „a debreceni és pataki iskola lett e nekünk új többszólamúság melegágya. Hozzánk került formája nyugaton akkor már régi és elavult. Mégis bölcsen tette Maróthi, hogy azt hozta be, s nem valami fejlettebbet, bonyolultabbat. Nekünk az is nehéz volt. Annak mintájára később megpróbáltak a diákok mindenféle magyar dalt is többszólamúvá tenni s újonnan szerzett tudományukat egy sor egyszólamú dallam feljegyzésére is felhasználták.” Debrecenben s Patakon tehát, bármily szerény körülmények közepette is, folytatódhatott valami ott, ahol a XVI. században abbamaradt. Csokonai poézisa nem légüres térben keletkezett; kulturális légüres térben nem keletkezik semmi. A feljegyzés kérdésére különben mindig külön gondot fordít Kodály, hiszen az egyszólamúság hosszú honi életét s virágzását is jórészt az magyarázza, hogy nem igényelt feljegyzést és néphagyomány feljegyzésére nálunk a XVIII. század vége előtt nem került sor. „A török hódoltság nemcsak az Alföldet tette sivataggá, hanem csírájában letaposta a XVI. században nekizsendült zenekultúránkat is.” Amikor a többszólamúság és a hangjegyírás elterjedésével egyebütt hirtelen kibomlik s jól követhetővé válik a zene története, nálunk épp akkor mélyen elrejtőzik. Még a tánczene is, „pedig ha egyéb nem, tánczene mindig szólt itt.” De a magyar zenét csak a szegény falusi nép őrizte meg. „Alkalmasint ott kereshetjük az elveszett magyar tánczene jó részét is.” * * * Alkalmasint ott kereshetjük elveszett önmagunkat: a harmincas években elég sokan kezdtek efféleképpen gondolkozni, s Kodály munkássága természetes támogatóra talált Fülep Lajos, Illyés Gyula, Karácsony Sándor, Németh László, Veres Péter másmásféle, ám ebben az alapkérdésben megegyező törekvéseiben. Ők is, szóról-szóra azt vállalták, amit Kodály 1955-ben mondott Bartókról s magáról: „Eleinte csak az elveszett régi dallamokat kerestük. De látva a falu népét, az ott kallódó sok tehetséget és friss életerőt, feltetszett előttünk egy a népből újjászületett, művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.” A sok rászánt élet nem is volt hiába. Hanem hatott-e a honi historiográfiára s rajta keresztül és túl a közgondolko74
