Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Vekerdi László: "…Addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk!” (Kodály Zoltán történelemszemléletéről)

jobbra; a kiegyezés után az ország „tekintélye” is megkövetelte a színvonalas zenei életet, s megépült az Opera és a Zeneakadémia. Egyiknek sem volt azonban az égvilágon semmi köze a magyarsághoz. Az akadémia — itthoni igények híján — külföldnek képzett drága honi pénzen zenészeket, az Operában a magyar lélektől lehető legidegenebb wagneri muzsika uralkodott. Kodály minduntalan visszatér írásaiban alpári magyarkodás és nívós idegenség gyötrő szorítására. Lényeges ez a sok ismétlés: igazolni vagy legalábbis motiválni hivatott, hogy ebből a kilátástalan szakadékból másféle kiút, mint amit ő s Bartók járnak, nincsen. 1955-ben, Bartókról szólva végleges határozottsággal fogalmazta meg: „A századfordulón élt itt egy igen vékony, zeneileg művelt réteg, de a magyarságtól teljesen (nagyrészt nyelvében is) idegenül. Másfelől itt voltak a magyarság tömegei, minden zenei műveltség nélkül, egyedüli táplálékuk a cigányzene. Világos volt, hogy ilyen elemekből egy, a magasabb magyar zenét óhajtó és tápláló közösséget csak akkor lehet teremteni, ha a művelt rétegeket sikerül zeneileg magyarrá, a magyar tömegeket zeneileg műveltté tenni.” Ehhez azonban vissza kell térni oda, ahol a magyar zenei — s nem csupán zenei — fejlődés a XVI. században kisiklott: a falu zenei levegőjében megmaradt magasrendű magyar zenéhez. De ebben ők nem egyszerűen kiaknázandó zenei anyagot láttak, holott ez önmagában sem lett volna kevés, külföldi példák bizonyítják. Nekik azonban a zene valami még fontosabbnak a része volt. Végül is ezért járták a falukat s gyűjtöttek fáradhatatlanul. „Ezeknek a falusi utazásoknak az értelmét — mondotta Kodály 1932-ben a Nyugatbarátok Körében — sokan ma sem látják tisztán, mert úgy képzelik, hogy a falu a tudatlansága duhajság, a vaskosság színhelye. Itt a tévedés. A magyar lélek leggyengédebb virágai a falun nyíltak, mégpedig nagy részük úgy, hogy a várost el sem érte. Mi a faluban nemcsak egy csomó dalt — mindegy, hogy százat-e, vagy ezret — szóval onnan kimarkolható, elvihető és felhasználható anyagot találtuk, hanem másvalamit is, ami nélkül ezek a dalok nem jöhettek volna létre: kultúrát. Bármilyen furcsán hangozzék is: egységes, homogén kultúrát, amelynek az a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de mindenesetre szerves kivirágzása. Olyan kultúrára kell gondolnunk, melyet írás és olvasás nélkül is meg lehet érteni, de amelyben megvan a kultúra főtulajdonsága: az, hogy részesét felvértezi minden eshetőségre és boldog emberré teszi mindaddig, míg a neki megfelelő életkörből ki nem lép.” Csak ebből az alapkultúrából nőhet ki írásra-olvasásra berendezkedett mai magyar kultúra; nép s „magos kultúra” közt XVI. században megszakadt kapcsolat másként nem állítható helyre. Egybe s magosba énekelni egy egész országot? Kodály nem volt naiv fantaszta; tudta ő jól, hogy Orpheusznak könnyű dolga volt ehhez képest, mert neki csak vadállatokat kellett megszelídítenie. Nem voltak Kodálynak illúziói, de vérbeli pedagógusként rendíthetetlenül hitt az ember nevelhetőségében. Minden emberében, mert úgy tizenöt évesnél fia- talabban még mindenki tehetséges. Még fölébreszthető benne a „mi ez a gyönyörű?” teremtő csodálkozása. Csak elég hamar kell elkezdeni a nagy munkát, lehetőleg az óvodában, s elég általánosan kell kiterjeszteni, lehetőleg minden iskolára, s nem heti egy vagy két órában. Ehhez persze rengeteg jó énektanár kellene; a békéstarhosi kísérletben éppen ennek a reményét látta megcsillanni Kodály, azért védte olyan makacsul. A módszer úgyszólván „magától” adódott a magyar népdalból s a németeken túli Nyugat zenepedagógiai tapasztalataiból. Hányszor hivatkozik Kodály az angol kórusok zenei tudást s emberi jellemet formáló erejére, szemben a mi német típusú dalárdáink idegen dallamokat szajkózó laposságával! Mert az énekkel nyelvet is tanul az ember; kiejtést, ritmust, hangsúlyozást, s minden nyelvhez szervesen hozzátartozik egy teljes zenei rendszer, magyarhoz magyar, némethez német. „A lélek alaprétegét nem lehet kétféle anyagból lerakni. Anyanyelve csak egy lehet az embernek, zeneileg is.” S a beszéd idegen zenei rendszerbe kényszerítve óhatatlanul kificamodik. S hogyan ma72