Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Vargyas Lajos: A világosan tagolt forma (Magyarság a népzenében)
sabb, mint a nagyívű, oktávról vagy magasabbról ereszkedő pentaton dalaink, vagy a köztük is legfeljettebb kvintváltó dallamok. Ehhez a szűk hangterjedelmű, ötfokú stílushoz hasonló zenét csak a csuvasoknál és egy burját-mongol törzsnél találtak eddig nagy számban, mint az illető népek jellemző zenéjét. Valami ilyen zenéjű bolgártörök vagy mongol nyelvű néppel ismerkedhetett meg és keveredhetett a magyarság, akiktől legrégebbi török(-mongol) kölcsönszavain- kat is kaptuk. Ez a zene egyes gyimesi siratókban összeötvöződött az ugorkori legfeljettebb dalok kvart-viszonyra épülő darabjaival. Ugyanakkor egy más kvartviszonyon alapuló stílus is kialakult az ún. „dudanótákban”. Ebben, ha a teljes sorokat vesszük tekintetbe két sor: A és B váltakozik úgy, hogy az A először kvarttal magasabban hangzik el, majd a többi három már többnyire az alaphang és az ötödik fok közt. (Vagy A4ABA vagy A4BAA) Da az A-sorok zárlatban különböznek. Ha viszont azokat a motívumokat is számításba vesszük, amiből kettő van minden sorban, (tehát tulajdonképp félsorok), akkor igen bonyolult ismétléseket találunk. S itt újra csak tapasztaljuk, hogy míg a cseremiszek áthidalják a sortagolást, mintha meg akarnák szüntetni — az 1. sor 2. motívuma a 2. sorban 1. lesz —, addig a magyarok ezzel is a sortagolást erősítik, tehát a formát hangsúlyozzák. Kétségtelenül későbbi és fejlettebb az a török—mongol és észak-amerikai indián kultúrákra jellemző zene, amit nagyívű, terraszosan ereszkedő pentaton dalainkban és keleti párhuzamaikban találunk. Ezek között a fejlett dallamok között is legfeljettebbek azok, amelyek a fokozatos ereszkedést és a benne szabálytalanul feltünedező részismétléseket szigorú kvintváltó formává alakították át. Ez az átalakítás már valószínűleg a magyarság műve volt, mert Keleten egy-egy elszigetelt mongol és kalmük példán kívül csak a cseremiszek és csuvasok közös határán virágzik egy viszonylag szűk területen, s onnan távolodva fokozatosan eltűnik. Vagyis sem a cseremiszeknek sem a csuvasoknak nem saját zenéjük. Minden valószínűség szerint azon a szűk területen éltek azok a Keleten maradt magyarok, akiket Julianus barát megtalált, s akiket méga16. századi orosz források is emlegetnek a cseremiszekkel és csuvasokkal együtt, hogy a kazáni tatárok ellen orosz szövetségben harcoltak. Nyilván az ő hagyományuk él tovább azon a kis cseremisz—csuvas határterületen. A nagyívű kvintváltó dallamokban érte el a magyarság a honfoglalás előtt a legfeljettebb formai felépítést. Mindezek a stílusok, amiket eddig ismertettünk, az a saját zenénk, amivel a honfoglaláskor ideérkeztünk, s ami az európai népek zenéjéhez képest etnikus sajátosságunk. Ezek után tekintsük végig a fejlődés útját azzal a szemmel, hogy milyen ízlés munkálkodott benne, illetve milyen ízlés alakult ki benne fokozatosan. S itt már továbbmehetünk a honfoglalás idején, mert népzenénk újabb alakulásában még világosabban láthatók bizonyos törekvések. Ezt természetesen csak néhány jobban kidomborodó fő sajátságban lehet megállapítani. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy mindaz a zene, amit a magyarság új hazájába hozott, igen magas színvonalat jelent. Semmivel sem volt alábbvaló, mint a 900-as évek európai mű- és népzenéje. A további kérdés, hogy ebben a fejlődésben, ami a honfoglalásig ilyen magas szintig vezetett, s azután még nagyobb lendülettel folyt tovább, milyen állandó törekvéseket lehet kitapintani. Legmeglepőbb, hogy két, látszólag ellentétes hajlandóság jelentkezik benne egyenlő erővel, sokszor ugyanabban a jelenségben egymás mellett: a ragaszkodás a régi hagyományokhoz és a nyitottság új hatásokkal szemben. Ezt ilyen egyensúlyban máshol alig találni. így él egymás mellett a régi ugor dallamvilág a rendkívül nagy bőséggel beáramló ötfokú török—mongol dallamok mellett. Újabban egyre szélesebb körben ismerjük föl 35
