Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Vargyas Lajos: A világosan tagolt forma (Magyarság a népzenében)
ennek az ugorkori hagyománynak továbbélését. De ugor és török stílus egyaránt megmaradt a sok európai dallam beáramlása után: gregorián ének, francia ballada-dallamok, lírai versformák, egyházi népénekek majd a barokk kor dúr-moli zenéje és az újkori műdal-tömegek mellett. Az új, amit készségesen befogadtunk, sosem szorította ki teljesen a régit, csak mellé társult és gazdagította a hagyományt. A másik, amit világosan ki lehet venni ebben a fejlődésben, egy ízlésbeli sajátság: a világos forma iránti különleges érzékenység. Már az első újítás, amit az ugorkor ősi ködbe vesző századaiban meg tudunk pillantani, formai újítás volt: az egysoros finnugor forma továbbfejlesztése kétféle kadenciával, a sorismétlés helyébe kialakított, kétféle záróhangot váltogató sirató, (ami akkor természetesen nem sirató-dallam volt, hanem mindenféle műfaj dallama). Továbbmegy a formai tökéletesítés, amikor ezt a két kadenciás, kötetlen formát oktáv-terjedelművé bővítik s többféle (3—4—5) záróhagggal egészítik ki. Majd ez úgy kikristályosodik, hogy a két egymás melletti záróhang kvarttal mélyebben ismétlődik. Ez majd a barokk korban felszínre vetődik, s táncdalokban végleges következetességgel kiformálva tart a Kállai kettős-féle dalokban egészen máig. Másfajta kvartviszony is kialakul logikus formává: a motívumok magasság-elosztásában és variált ismétlésében jelentkező formajáték, s szintén máig él dudanótáinkban. Mindennek koronájaként a terraszos-ismétléses-ereszkedő ötfokú stílusból kialakul a kvintváltó szerkezet, amiben minden ponton világos, hol tart a dallam és hová halad: egy sor elhangzik a magasban, majd eltérő zárlattal megismétlődik, azután ez a két összetartozó sor (periódus) kvint- tei mélyebben megismétlődik, és így alkot egy világos szerkezetű négysoros strófát. Ez már közvetlenül a honfoglalás előtt alakulhatott ki. Utána az új hazában nagy tömegű európai dal új formákkal és új lehetőségekkel ismerteti meg a magyarságot. Akár ezeknek hatására, akár az állandó belső fejlődés folyamán eljutnak ismétlés nélküli dalaink egy olyan szigorú, de nem mechanikus szerkesztéshez — kvintváltó dalaink saját szerkezetük bizonyos „felbomlása” árán is —, ahol egy „téma-bemutatás” után fokozatos nagy fejlesztés következik, mondhatnánk „kidolgozási rész”, ami után jutunk el a mélyebb régióba — kvintváltó dallamoknál a mélyebben ismétlődő részhez —vagy egy záróformulához. Szinte a szigorú szonáta-forma elve valósul meg négy sorba összesűrítve. így például mindig a harmadik sorban változik el a pontos kvintváltás: a sor eleje még a magasból indul, és csak az utolsó hangokban éri el az utolsó kvintmegfelelést. De ezáltal itt tágult is ki a dallamsor a legnagyobbra, legmozgalmasabbra. A nép pontosan érezte, hogy egy négysoros dalban a harmadik végéig kell a fejlesztésnek a tetőpontra érni, s utána már csak lezárás következhet. Kvintváltásnélküli dalaink is fokozatos kibontást, szinte az utolsó hangig fejlesztett, „csattanóra” kihegyezett szigorú szerkesztést árulnak el. S az sem véletlen, hogy milyen idegen formát vettünk át szívesen, és mit fejlesztettünk ki belőle. A reneszánsz divata újította fel a szaffikus versformát: három egyenlően hosszú (5 + 6 szótagos) sor után egy lezáró rövidet. Ez fokozatosan átalakul 16—17. századi egyházi és világi dalainkban olyanná, hogy az eredetileg három hosszú, de mindig új zenei tartalmú sor helyébe két különbözően hosszú, de azonos sor lép, majd egy összetett harmadik, amely vagy egy rövidebb motívumot ismétel(get), vagy azt különböző magasságban, vagyis szekvenciaszerűen ismétli; ezután következik a lezáró rövid sor. Tehát AAb+ be forma keletkezik. Sokan ismerik az „Ó mely sok hal terem a nagy Balatonba” kezdetű dalt. Ha elhagyjuk a játékos ismétléseket (bahharah- hahahaha-kat), a következő formát kapjuk: „Ó mely sok hal terem a nagy Balatonba; Minden ágon egy mérő makk a Bakonyba!” Két azonos, 13 szótagos sor. „Örül ott a halász, Rikkangat a kanász” 6+6 szótagos motívumismétlő sor, vagy ha úgy tetszik, két rövid, azonos sor, „örömébe” rövid, négyszótagos lezárás. Vagyis a magyarok 36
