Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Körber Tivadar: Kecskemét - Kodály városa

lebbről ismerte, tudja, milyen alapos és aprólékos feljegyzéseket vezetett mindenről. Ha egy kutató jóvoltából ezek egyszer feldolgozásra és napvilágra kerülnének, valószínűleg hihetetlenül érdekes és értékes információk birtokába jutnánk arról az első, hősi időszakról. Pedagógiai—módszertani tapasztalatok lennének ezek, de — föltételezhetjük — olvasható lenne azoknak a támadásoknak a krónikája jis, amelyek őt és az ügyet főként az első tíz év alatt érték. A kulturálatlanság, zeneietlenség kórképei lehetnének ezek a dokumentumok. Jaj annak Magyarországon, aki az állóvizet föl meri kavarni, vagy akár csak kísérletet tesz rá! Könnyen Szakhmáry Zoltán sorsára juttatják a bürokratikus fafejűség csörgheőcsulijai. („Magyar embernek mikor kell zene? Ha mulat vagy ha táncol. Az elsőre ott a magyarnóta, a másodikra a tánczene. A zeneiben egyiket se tanítják, minek hát az egész?!” —többek között ilyen „ellenérvek” is elhangzottak.) Csakhogy Márta nem volt Szakhmáry, ő pontosan tudta, mit akar és azt is, hogyan. A partizánkodásból egyszer csakugyan iskola lett, előbb általános, majd középiskola is, s amikor máshonnan is jöttek megnézni és a látogatók elismerésüknek adtak hangot, a példát egyre többfelé követték, az akadékoskodók lassanként elhallgattak, sőt nemsokára büszkélkedni kezdtek azzal, amit előbb még ócsároltak. Ez így — persze — me- gintcsak szimplifikálás. Mert az eredmény előbb-utóbb önmagát igazolja és védi meg, s ezt egyszercsak nem lehet többé tudomásul nem venni. (Arról nem is szólva, hogy idegenforgalmi látványosságnak se rossz egy ilyen „különleges” iskola...)

Számunkra a legfontosabb mégiscsak az, hogy Kodály már a kísérlet embrionális állapotában fölfigyelt erre a —véletlen ?— megintcsak Kecskeméten megfogamzott kezdeményezésre, pedagógiai programjának inkarnációjára. És itt fölmerülhet a kérdés: miért beszélünk a kecskeméti iskola abszolút elsőségéről, hiszen néhány — majdnem pontosan négy — évvel korábban Tarhoson (akkori és máig közismertebb nevén Békés- Tarhoson) már megindult valami hasonló. Mégpedig sokkal tágabb „udvarral”: tanítványait az egész országból gyűjtötte be és szórta (volna) ismét szét. A kérdés fölvetése annál inkább jogos, mivel maga Kodály írja 1961-ben, az új tantervhez fűzött megjegyzéseiben: „1945-ben nagy reménységgel láttunk újra munkához. Megkapta a középiskola is jogát a zenéhez, a legfelső osztályig. Megalakult Tarhos, majd példájára a kecskeméti iskola, heti 6 énekórával (ma tizenegyedik éves).” Kodály nagyon sokra becsülte az ott folyó munkát; az iskola egykori növendékei pedig ma is mint egy jelvényt viselik tarhosi múltjukat. De — ahogy Csende Bélának az iskola rövid történetét feldolgozó könyvéből is kiderül — Tarhos célja és rendeltetése némileg más volt, mint a Kecskeméten megszületett iskolatípusé. Tarhos új szemléletű és képzettségű, a népből sarjadt pedagógusokat akart nevelni elsősorban. Gyakorló általános iskolája az utánpótlás nevelését is vállalta, ezzel valóban megteremtve az ország első zenei általános iskoláját. Kodály is így folytatja az elébbi idézetet: „Tarhost megszüntették, pedig az nevelte volna a legjobb általános iskolai tanerőket.” Országos követésre mégsem a tarhosi, hanem a kecskeméti példa talált, amely elsősorban a zenei tömegnevelés — tehát nem csak leendő zenészek és pedagógusok, hanem amatőrök és zenével élő közönség fölnevelésének feladatát vállalta magára. Hogy milyen sikerrel, arról ismét csak folytak és folynak viták — elhamarkodottan, hiszen a kultúra fehér foltjainak eltüntetéséhez nem évek, hanem évtizedek szükségesek. Kodály nem átgondolatlanul beszélt százéves tervről.

Hogy Kodálynak mi volt a véleménye az évek során „legalizált” és önállósult kecskeméti ének—zenei általános iskoláról, arról a legbeszédesebben 1960. november 2-án keltezett vendégkönyvi bejegyzése tanúskodik:

„Különös öröm, hogy Kecskeméten élte meg 10-ik évfordulóját az az iskola, amely mintaképe lehet minden általános iskolának, ha teljes embert akar nevelni.[...]

31