Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Körber Tivadar: Kecskemét - Kodály városa
Példakép lehet az iskola igazgatónője is, aki törhetetlen energiával, ezer akadályon keresztül, a legrosszabb helyi viszonyok ellenére keresztülvitte, hogy az iskola élt és virult. Kívánom, hogy még sok évfordulót éljen meg, minél jobb körülmények közt az eljövendő új, tökéletesen felszerelt épületben.” Az idézetből két dolog külön is figyelmet érdemel, mindkettőt önkényesen emeltem ki. Az egyik, hogy Kodály végső elképzelése nem egy speciális iskolatípus létrehozása volt, hanem az, hogy az ének—zenei általános iskolák példájának, eredményeinek meggyőző ereje által oktatási rendszerünk egészében megfelelő szerephez jusson az esztétikai, ezen belül a zenei nevelés. „Szocialista országnak ez az igazi iskolája. Meggyőződésem, hogy idővel minden iskolánk ilyenné alakul” — írta nem sokkal halála előtt. A kecskeméti iskolában valóban bebizonyosodott, hogy a mindennapos éneklés nem rontja, hanem ellenkezőleg: erősíti a többi tárgy tanításának hatékonyságát, amire Kodály is célzott egy másik beszédében, 1964 februárjában, az új — azóta már kinőtt — iskolaépület felavatásakor. A másik kiemelt részlet kettős jelentésű is lehetett. Vonatkozhatott egyrészt a tíz év alatt teljesen el nem csitult gyanakvásokra, sanda tekintetekre, melyek szerint ez csak afféle „kirakat-iskola” (ennek valóban fenn is állt a veszélye, különösen a nagy ven- dégjárás-kampányok kezdetekor), válogatott gyerekanyaggal —ezt a nézetet későbbi, objektív vizsgálatok cáfolták meg. Másrészt a Kodály által kultúrpajtának, a „város szégyenének” nevezett régi iskolaépületre. Ebben az ügyben nemcsak szavát hallatta, hanem az „új, tökéletesen felszerelt” épületre 1959. április 8-án kelt levelében tízezer forintot ajánlott föl és ami ennél még többet ért: egy sor pedagógiai művének szerzői jogdíját, mely attól kezdve folyamatosan megilleti az iskolát. „Kecskemét dicsősége az első zenés általános iskola” — írja ugyanebben a levélben Kodály. A gyakori látogatások évei következnek ezután. Hol a brémai, hol a francia televíziósok társaságában jelent meg Kecskeméten —az előbbi alkalommal több részes interjú készült vele, melynek anyaga magyarra fordítva az „Utam a zenéhez” címmel megjelent könyvben olvasható. Ahogy egykor, ötvenévesen elfogadta Kecskemét meghívását, úgy 80. születésnapját is megosztotta a szülővárosi és az országos ünneplések között. Kívánságára tisztán kórusművekből álló műsorral köszöntötték a színházban a kecskeméti iskolások, mintegy a harminc évvel korábbi nagy dalos-összefogások folytatóiként. A hangverseny előtti szoboravató beszédében Katona József sorsának példáján jelölte ki Kodály a város és a magyar társadalom előtt álló feladatokat. Négy évvel később a város két nagy élő fiát: Kodályt és Vásárhelyit láthatta együtt az egész ország az ének-zenei iskolából közvetített televíziós adásban. Ezeknek a — viszonylag közeli — éveknek a pontos és teljes krónikáját megírják majd mások, maradjon ez a visszaemlékezés (hiszen személyes emlékeinket idézzük) csupán felvillantása a közismert tényeknek. 1932-ben kocsival-küldöttséggel, virágokkal-beszédekkel várta vendégét a város a vasútállomáson. A hatvanas években, ha a sok autó között a jól ismert fekete Mercedes megjelent az utcán, a kecskemétiek csak odanéztek és megjegyezték: Kodály van itt ismét. Vajon melyik jelzi jobban odatartozását? Valójában most lett valóság az, amit 1947-ben már anticipált: „Ha végigmegyek Kecskemét utcáin, a kapuk mögül ismerősök és megértők tekintenek rám, akik valamit magukénak éreznek abból, amit tettem. Ezért örömmel adom poraimat a kecskeméti homoknak, hogy azt termékenyítse.” Teste nem a szülőváros földjében porlad. De szellemi hagyatéka halála után is — még teljesebben, mint életében — meghatározza Kecskemét arculatát. Az 1967-ben elkezdődött népzenei találkozók, az 1970-től rendszeresen megrendezett zenepedagógiai szemináriumok, melyeknek gondozója az 1975-ben hivatalosan is megnyitott Kodály 32
