Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Ittzés Mihály: „…hogy a nép hangja mindig szabadon szólhasson!” (Kodály Zoltán életművének közéletisége)

Alkalomhoz kötött, alkalom szülte szavak, melyeket az adott kor meghatározott, de mondanivalójuk lényege nem a napipolitikai kommentár, hanem a mindenkor érvényes példabeszéd.

1952-ben, a hetvenedik születésnapja kecskeméti ünnepén mondott pohárköszöntőben is megfogalmazta ezeket a fontos, egész tevékenységét, életcélját meghatározó dolgokat. Hitet tett a népzenéből született zeneművészet nemzetközi hitele mellett: „ha van még valami mondanivalónka világnak, azt is csaka nép nyelvén lehet kifejezni.” Majd ezeket mondta: „Emelem poharam arra, hogy a népnek akarata ne csak a zene területén, hanem más területen is érvényesüljön! Emelem poharam arra, hogy a nép hangja mindig szabadon szólhasson!”

Kodály Zoltánnak sok alkotása „alkalmi mű”, de már a Psalmus hungaricus óta megfigyelhettük, hogy az „alkalom” csak ürügy, kiváltó ok, s hogy nemcsak itt és most, hanem másutt és máskor is érvényes a mondanivaló. Dátumszerűen meghatározható „alkalmak”, „események” nélkül, általában a korszakra vonatkozóan születtek egyes művek. De valamennyire, sőt szerzőjük egész életpályájára, életművére érvényesek Molnár Antal szavai: „Mivel a tisztán emberiért, idők feletti emberségért küzdött, mivel tevékenységének jelmondata ez lehetett volna: a néppel a népért — sohasem kellett köntöst vagy zászlót váltania. Semper idem: mindig ugyanaz maradt, habár körülötte nagyokat fordult a világ.”

Az ötvenes évek közepe is meghozta a maga fordulatát. S mivel a Zrínyi szózata akkoriban keletkezett, hát sokan csak az aktualitást és nem a korszerűséget látták benne; a pillanatnyi jelenben érvényes mondandót hámozták ki a Kodály-választotta szövegből, s nem az általánosabb, a múltból vett szöveggel is a mának, de a jövőért szóló gondolatokat, a mindig érvényeset.

A mű ihletéséről a szerző egy interjúban —a bemutatót, 1955 decemberét megelőző időben — így nyilatkozott:

„Zrínyi-műsort adtak a Rádióban valamilyen ünnepi alkalomból. S ahogy hallgatom az előadást, egyre nagyobb hatással volt rám Zrínyi minden sora; megragadott, milyen hatásos, milyen élő ma is Zrínyi költészete. Akkor rögtön azt gondoltam, hogy mindezt zenei formába lehetne önteni — így még élőbb, még hatásosabb volna . . . Újból elővettem Zrínyi műveit, közöttük a prózában írt Török áfiumot. ..”

A nemzeti létkérdések sokfélesége, szomorú gazdagsága, szinte már időtlen érvényessége a megragadó a mai hallgatónak. Az a költői erő, ahogy Zrínyi mellett Vörös- martyt is oly megrendítően megidézi: „A nagy világon e kívül, nincsen számodra hely.” Vagy ahogy keresi a választ arra a kérdésre, hogy miért lehet egy nemzet prédává; s ismét a sokszor felhozott okot kénytelen dorgálóan eszünkbe vésni: „ .. .egymás gyűlöléséért és ezer ilyen vétkünkért."

Kodálynál azonban mindig a bizakodásé, a jövőbe vetett reményé az utolsó szó. Nemes pátosszal zeng itt is a biztatás. Ilyen biztatás lett volna az az Ady-kórus is, amely csak néhány sornyi ritmusvázlatával maradt fenn. Az Isten harsonája sorait hagyta ránk Kodály örökül, ahogy azt már gyászbeszédében Szabolcsi Bence feltárta:

Mert Isten: az Élet igazsága,

Parancsa ez: mindenki éljen, parancsa ez: mindenki örüljön!

Bartók Béla már 1928-ban megfogalmazta sokszor idézett szép sorait Kodály Zoltán művészetéről, arról az erőről, szellemi, lelki alapról, amely egész művészetét, sokoldalú munkásságát jellemezte, amely valóban közéleti személyiséggé, nagy tervek és tettek megtestesítőjévé tették Kecskemét e nagy szülöttét. Ez pedig nem más, mint Kodály „rendíthetetlen hite népének alkotó erejében és jövőjében."

26