Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - Ittzés Mihály: „…hogy a nép hangja mindig szabadon szólhasson!” (Kodály Zoltán életművének közéletisége)

Még olyan, látszólag ártatlan hangulatképnek is, mint amilyen a Weöres-versre írt Norvég leányok, szinte politikai jelentőséget tulajdonítottak a kortársak. Bárdos Lajos írja: „amikor a mű megjelent, mind úgy éreztük, hogy megalkotása szímpátiatün- tetés volt a németek által akkoriban lerohant északi ország mellett."

A II. világháború éveiben Petőfi-kórusok egész sora példázza, hogy nemcsak saját fájdalmát s örömét tudja zenébe foglalni. Ekkor mondja ki Petőfivel, hogy „ne csak Istenben bízzunk, mint bízánk; Emberségünkből álljon fönn hazánk!” A magával való keserű viaskodás hangja szól a Gazdag Erzsi versére írt nagyszabású vegyeskarból (Balassa Bálint elfelejtett éneke):

Hej! én szegény népem,

Elszéledett vérem,

Mivé lettél mostanság?

Szörnyű rontás rajtad,

Nem magad akartad,

Dög pusztít a testeden,

Szövegében, zenéjében egyaránt megrázó tanúságtétele ez egy válságba, ebek harmin- cadjára jutott nép legjobbjainak. Közösségi mondandóját csak fokozza a szinte életrajzi hitelességű személyes jelleg.

Egy írásában felemlíti Kodály, hogy végzetes tulajdonsága a magyarnak, hogy nem szeret egyesülni. Ezt az önsorsrontó nemzeti vonást rója fel 1944 októberében (!) megjelent kis kánonjában is, melyet az Éneklő Ifjúság című lap olvasóinak ajánlott:

Magyar magyart rontja, kár,

Bár több esze volna már!

Ugyanebben az évben énekli Petőfivel: „De az ítélet napja eljön talán, / S hazám bilincseit lerontja.”

Ez a gondolat egybecseng azzal, amit a vészterhes napokban szinte érthetetlen optimizmussal írt az Ádám Jenő módszertankönyvéhez adott Útravalóban: „Új korszak hajnalán vagyunk. A felszabadult, magyarabb gyermek, emberkort érve, megteremti a magyarabb és boldogabb Magyarországot. És ebben az éneknek is része lesz.”

A háború után, az újjáépítés éveiben —amikor Kodály a nemzetgyűlés tagjaként is részt vállalt a közéletből — megszaporodtak Kodály „tömegdalai”. Közülük is kiemelkedik a Jankovich Ferenc versére írt Jelige. Végső kicsengése a két versszaknak: „Dalra, magyar nép!” és „Tettre, magyar nép!”

A József Attila-i fohászt magáénak érezhette a Psalmus, a kórusok komponistája: „adj magyarságot, a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat”. A felszabadulás a politikai életben és a kulturális építésben is a német gyarmatosítás megszűntét jelentette, s ennek fontosságát Kodály sokszor hangsúlyozta. 1951-ben, a Békéről szólva mondotta: „ha most az ősi ellenség, a német kezébe újra fegyvert adnának, s újra ránk törne: hátunkat a Szovjetuniónak vetve, most már nemcsak szellemileg, de fizikailag is meg kell tudjuk védeni magunkat.

Nemzeti mivoltunkat a szovjet felől nem fenyegeti veszedelem. Hogyan is tételezhetnék ezt fel, mikor egyre-másra tűnnek elő, könyveket nyomtatnak ott élő oly népek (köztük nyelvrokonaink), kiknek azelőtt írásuk sem volt.” Néhány szót szólt a túlbuzgókról, akik oroszoskodni akartak, holott éppen az oroszok figyelmeztettek, hogy „míveljük a magunkét... a legkisebb is hozzájárulhat az emberiség közös kultúrájához.”

Ó, de megvetnélek Ki is nevetnélek!

De sírok, mert szeretlek.

Csak ne volnék véred, Könnyen felednélek, Elmennék én messzire.

25