Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - Pethő Bertalan: Kodály emberségpéldázata
egyengetése nemcsak formailag hasonló feladat, hanem tartalmilag is sokszorosan ösz- szefonódik egymással. A hazafiság mindenekelőtt érzület dolga, érzelmi fedezetét kell ápolni és életes valósággá tenni ott, ahol még hiányzik. Ez a kijelentés: „Magyar vagyok” üresen kong azoknál, akik nem mélyítik gyökereiket a honi nyelv és zene anyatalajába. Ha a magyar érzület idegen tudatformákba préselődik, vagy ha magyar öntudat alakul ki az idegen és magyarral át nem ivódott érzület talaján, akkor váltott lel- kűek lesznek az emberek. A váltott-lelkűség létrejöttének a megakadályozására kell beültetni már idejekorán a magyarság tudatalatti elemeit. Kodály felfedezte, hogy a kulturális újjászületés folyamatában a gyerekbe kell átojtani azt az érzületet, ami a felnőttben a tudatalatti magyarság hagyományából fakad. Zenepedagógiai belmissziója, aminek során a népdalból, mint a nemzeti önismeret forrásából fejlesztette ki a nemzeti öntudat zenei formáját, ezért sokkal több, mint szűk szakmai vállalkozás: az egész lelki-szellemi fejlődés érzelemszerű alapját biztosította és a zenetanítás kialakításával az értelem első hajnalhasadásától kezdve munkálta ennek az érzületnek a tudatosítását, mintát képezve és példát adva a tudatosulás egyéb formái számára is. Kodályt, mint zeneszerzőt is pedagógussá tette az élet. Magyar anyanyelvű zenéjét gyakran még a vele egyszándékúak is értetlenül fogadták, mert érzületük zenei forrása nem magyar volt. Ezért kezdett hozzá élete derekán, más terveit félbehagyva, gyerekeknek írni, hogy az egész életre kiható első benyomásokat nemesítse. A jól megválogatott óvodáskori dalokkal a zene főbb alaptüneményeit, egyben egész kis Magyarországot akart beültetni a gyermek leikébe. A horizont azután, a tudás fokozatos gyarapításával, egyre szélesebbkörű lesz. A Bicinia Hungarica-tól, a magyar zenei anyanyelvtől, maga Kodály vert hidat a 15 Kétszólamú Énekgyakorlattal Bertalotti Soifeggio-ihoz, az európai műzenéhez. A hangsúly a kezdetektől fogva az éneklésen van. Az elhangolt, élettelen zongorák helyett a személyes teljesítményt jelentő, természetes énekhang férkőzik testközelbe az emberhez, az ének alkalmas az érzület mozgósítására. Az éneklés gyakorlása teszi lehetővé a zenei „süketnémaság” felszámolását, vagyis annak a groteszk helyzetnek a megszüntetését, hogy még a tanult zenészek sem képesek belül hallani és saját hangjukkal megszólaltatni az olvasott kottát. A szűkebb szakmai érdek itt megint szorosan kapcsolódik az egész ember neveléséhez. Az éneklés tisztaságát ugyanis az együtt-éneklés, a többszólamú társas-éneklés biztosítja, ez pedig közvetlenül vezet ahhoz a felismeréshez, hogy szebb is, ha ketten összedalolnak, hogy a másik szólamát becsületben kell tartanunk, hogy nem magunknak élünk, hanem egymásért. Programjában így fonódik össze, egymást erősítve és egymás rangját megadva négy törekvés: a hazafias érzület beojtása és ápolása, a gőgös, aszociális művésztípus helyett az igehirdetőnek is alkalmas ember nevelése, az általános lélekfejlesztés és a műveltség élvonalába való bekapcsolódás. Ez a bonyolult folyamat, amint előrehalad, egyre inkább igényli a felnövekvő gyerek, vagy a magára ébredő felnőtt aktív közreműködését. Kultúrát nem lehet örökölni, hanem munkával kell megszerezni mindenkinek, újra és újra. Ne a mozgékony ujjak járjanak elől a zenében, hanem a szellem, ami kiterjeszti a zenei értékek felhasználásának körét, a zene fejlődésében pedig a kultúra távoli áramköreit is hatékonnyá teszi, így jön létre a lelki egészség, a jó művészettel való táplálkozás és a jó művészet alkotása anyagcserefolyamatának eredményeképpen. A lelkileg egészséges és egyben emelkedett szellemű emberek pedig olyan önnön épülésükre és mások hasznára szolgáló művekre képesek, mint a Háry János, vagy mint a Székelyfonó, az ősi érzület kelyhének adva finommívű veretet, a civilizáció csarnokaiból sugározva a hagyományozott kultúra világosságát. 15
