Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - SZEMLE - Füzi László: Baka István: Tűzbevetett evangélium
kimondani. A Tisztelgés az elődöknek montázs; jól s kevésbé ismert sorok teszik az ünnepet ünneppé, Vörösmartyé, Kisfaludy Károlyé, Adyé, Babitsé, Kosztolányié, Karinthy Frigyesé, József Attiláé, Radnótié, Sinkáé. Ha a fölsorolás hiányos, milyen lesz a verset szemelgető átlagolvasó kísérlete? Ha minden vonatkozási pont, körébe vonván az idézett sorok alkotóját s életművét, nem is sejlik föl azonnal, a „jóízű” szavakat csent költő tiszta indulata világos. Például amikor Kisfaludy Mohácsából indít és József Attilához érkezik: „Él magyar áll Buda még. S az / Optimista nemzet lekö- / Pi tisztelettel Kölcsey / Szent Ferencet. Az ám hazám!” Simo- nyi elegyében, mely inkább egyenes beszéd, mint nagy vers, föltétien látni kell egypár, jóllehet csak technikai apróságnak nevezhető sajátosságot. József Attila igéjének népies változatával — A költő hasztalan vonyít. — a sor hangulata még keservesebb lesz; szűkölő félelemmé válik. Mintha előrevetítené a tudásnak tett panasz szükségtelenségét. A megfeszítettek — egész ciklus tudatosítja — a maguk nemében szent őrültek voltak, személyük bonyolultságával álltak ellent: feleltek a kor kihívására. Igazságaik, egy Babitsé, egy József Attiláé, egy Németh Lászlóé, s talán a legnagyobbé: Bartók Béláé, ma már összesimulnak, egymást kiegészítik; kordokumentumok, de csöppet sem a holt múltnak szóló tanulsággal. Simonyi Imre értéket őrző s tovább adni igyekvő pina- kotékája — az ókori görögök és rómaiak nem véletlenül tudták, hogy a festményekkel és szobrokkal díszített templomok előcsarnoka mily eleven erkölcsi példatár egyben — jobbára történelemtől sebet kapott alakokat őriz. A portréversekben az „egyszemélyesült” történelem: a cselekvő és cselekvésre képtelen áldozatok — hősök — tragédiája bontatik ki. A Babits kontra József Attila a két költő „közös igazának” tanulságával, az A Vesztesek Királyában zokogással, hisz Sinka István az egyik „évszámszo- nett” szerint „Áldozat s Oltár” volt egyszemély- ben. És mennyi megejtő báj a ma kissé méltatlanul elfeledett Máraiban, perlő harag az Ady- ban, kicsinyességet és értetlenséget szapuló szenvedély a Németh László-versekben. De az igazi megrendülést a Bartók N°—2 adja; avval leginkább, hogy benne sejlik föl, a személyiségen mily érzékenyen üt át egy nép történelme. Ahogy egymásba játszik a kettő, miként szégyeneit ez is, amaz is takargatja —■ bravúr, „mintha egy fonák medvetánc / ütemére / megcsörrenne a lánc / túlsó végén maga a nép —”; majd ugyanitt: „e hontalanná vált hazából / egy férfi lépdel teljes gyászban / — elmenőben még visszanéz / s ha- zányi sírra lát — / hol nemzet süllyed el / — vagy csak egnemzedék? —”. Az Évszám-szonettek minden darabja neuralgikus pontot érint: 1939; 1940—1944; 1944; 1951; 1952; 1945; 1946; 1947; 1948. Az egyik azt az időszakot, mikor csak a besúgó volt az ember, a másik a „tétlenség” idejét; ez utóbbiban, némiképp Nagy Lászlót visszhangozva, fájdalmas tanulsággal: „nem várni: mívelni kell a csodákat.” E ciklus legjobb darabjai mintha a „megfeszítetteket” folytatnák, pörújrafelvételt jelentenek be a népi írók esetében, a meggondolatlanul kiszaladt megbélyegző jelzők („fasiszta”), vagyis a türelmetlen, mérlegelni nem tudó kor túlkapásai ellen tiltakoznak. Nem kis megvetéssel: „S kik voltak — jó ég! — kik voltak a bírók?” Említettük már Simonyi színpadi vonzalmát, s az élménykört is, mely őt kora ifjúságától fogva Tháliához köti. Hogy néz ki ez az igazmondáshoz maga köré reflektorfényt vont pillanat a Dramo- lettek ismeretében? A ciklusban hét monológ és hét duett található. Nem kevesebb és nem több, ahogy azt a számmisztika — a színpad evvel a fogással is élhet — megköveteli. A téma elejétől végig ugyanaz, ezt variálja majd minden prózavers: „Úgy gondolnám, a költő dolga mégiscsak az, hogy felírja: honnét is fű a szél, s hogy mitől zörög a haraszt.” Az örök verekedés, a viaskodás, a félelem, igazának még késlelkedő bebizonyoso- dása komorrá, örök kérdezővé teszi. S minduntalan egy — régtől fogva ugyanaz — kerül a középpontba: morális tartása, mely keserűséget és szubjektivitást egyként megengedhet. Szava sohasem renyhülten, de keményen szól: igazának tudatában, a közösséget szolgálva. Várja a látogatót, aki csak nem érkezik meg, neki akar színt vallani. „Ámde errefelé a madár se jár. S ha mégis járna, s megkérdezné: hogy vagy? — úgyse felelhetnéd, hogy jól vagy. Mert költő vagy, tehát nem hazudhatsz. S mert nem vagy jól. ” SZAKOLCZAY LAJOS BAKA ISTVÁN: TŰZBE VETETT EVANGÉLIUM Baka István első kötete, a Magdolna-zápor 1975-ben jelent meg, s szerzőjének rögtön meghozta az irodalmi elismertetést. Versei kötött formájukkal, erőteljes képiségükkel jelezték: József Attila örökségéhez való egyik lehetséges viszonyulást jelenti ez a költészet. Baka következetes képi gondolkodása nagy témák szolgálatában állt: haza, magyarság, emberiség fogalmai álltak a kötet középpontjában. Élményvilágának Dózsa, Vörösmarty, Petőfi sorsának idézése adott történeti színezetet. Ugyanakkor több is volt ez a kötet, mint történelmi szerepversek sora... Baka már az első kötetében a maga gazdag motívumrendszerével, már-már képmitológiájával erős kohéziójú világot teremtett, melyben minden versnek megvolt a másikra való vonatkozása is. Ez a rendszer a személyes léttel, a nemzedéki lehetőségek vizsgálatával tartotta a legszorosabb kapcsolatot. Innét nézve a kötet uralkodó képe a tájhoz kötődött (legtöbbször a természet lényegét őrző erdőt idézte), s a hozzá 94