Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközelben (Sorozatzárás ürügyén)
ról, a falusi lakosság differenciálódásáról, a mai magyar falu „életminőségéről”. Ugyancsak többet kellene olvasnunk a mai magyar értelmiség helyzetéről, összetételéről, társadalmi helyéről, más rétegek számára — halványuló vagy erősödő? — életmódminta-adó szerepéről. Ha a demokratizálódás folyamatát valóban a teljes társadalmi életre kiterjedő szükségességnek értjük, nem maradhatna ki a szociográfiai irodalomból a tömegkommunikáció hatásának, például az újságírás mai szerepének elemzése. (Mi vezetett például odáig — és főként mi a következménye annak —, hogy az újságolvasás, a képeslapok fogyasztása rohamosan nő, a könyvolvasás viszont stagnál, ha nem visszamarad.) A mai magyar tanügy, az iskolai oktatás helyzete, a tanítás eredményessége is megérett az őszinte szembenézésre. A nemzeti tudatról sem csak általánosságban kellene vitatkozni; a szociográfiai elemzés is bizonyára bőven találna e területen még feltárni valót. (Hankiss Elemér e témakörbe vágó munkáira másutt kívánunk reflektálni.) Illyés Gyula már 1970-ben fölhívta a figyelmet: „Fontosnak tartanám a környező államokban élő magyarság szociográfiai felvételét is.” Az illyési gondolattal összhangban rovatunkban igyekeztünk a határon kívüli magyarság életéről hírt adni, a külföldön megjelenő szociográfiai munkákat bemutatni. Nem panaszkodhatunk: az elmúlt három évben rovatunkban tizenöt könyvről szóltunk, amely a szomszédos országokban élő magyarság életével foglalkozik, s ezeknek a könyveknek szerzői is a környező államok magyar irodalmának munkásai. Különösen értékes az erdélyi magyar irodalom valóságfeltáró ága (mindenekelőtt Beke György, Imreh István munkásságára gondolunk), de Jugoszláviában, a Vajdaságban is gondolatszikráztató könyvek jelennek meg (Kalapis Zoltán, Németh István, Hódi Sándor nevét kell megjegyezni). Az elmúlt években hiteles diagnózist kaptunk a szlovákiai és az ausztriai magyarok életéről is (Janics Kálmán és Szépfalusi István könyveire gondolunk), ezeknek a munkáknak, valamint Illyés Elemérnek az erdélyi magyarság helyzetét tárgyaló könyvének az ismertetése önhibánkon kívül maradt el. Ugyancsak jó volna többet tudni a kárpátaljai magyarok életéről. A szlovákiai magyar irodalomban a könyvtermés egészéhez viszonyítva sajnos alig születnek — vagy a könyvkiadásban alig kapnak helyet — szociográfiai munkák. Nem búsmagyarkodás, hanem a hiteles statisztikai adatok mondatják velünk: ha a világon ma — a diaszpórát is beleszámítva — mintegy tizenötmillió magyar él, akkor az európai népek közül alighanem a magyarság száma fogy a legjobban. Nem holmi szamizdatból, hanem a Magyar Távirati Iroda által kibocsátott közleményből másolom ide: Jugoszláviában tíz év alatt több mint tíz százalékkal csökkent a magyar nemzetiségű lakosság száma. Ez Horvátország területén például így főst: a horvátországi magyarok száma 1971-ben 35 488,1981-ben 25 439, vagyis tíz év alatt tízezer lélek — évenként ezer lélek — a fogyás; ezzel a — tehát még csak nem is növekvő — tendenciával itt huszonöt év alatt teljes az erodálódás. Még egy kérdéssel érdemes általánosságban foglalkozni: ez a mai magyar szociográfiai irodalom társadalmi hatása, kritikai visszhangja A Puszták népéről a megjelenés évében, 1936- ban a lapokban és az irodalmi folyóiratokban mintegy negyven kritika látott napvilágot. Jól tudom, Puszták népe nem születik minden évben, és a szemlézett félszáz kötet egyikének az értékét sem akarom a Puszták népéhez hasonlítani. Az azonban elgondolkoztató, hogy a félszáz könyv között nem egy akadt, amelyről szemlénkén kívül a magyar sajtóban egyetlen érdemleges recenzió sem jelent meg. Nem szeretném eltúlozni a szociográfiai irodalom jelentőségét, értékeit: a nagy lendülettel indult Magyar- ország felfedezése sorozat például a lassú elhalás jeleit mutatja. Mire gondoljon azonban az olvasó, amikor harmadrangú, álmodern versesfüzetek, megbukott színpadi kísérletek körül a barátilag szervezett és irányított kritika csinnadrattáját hallja, ugyanakkor figyelemre érdemes, a társadalmi felelősséget, a közösségi összetartozást, a népben-nemzetben gondolkodás ügyét szolgáló munkák iránt a teljes apátiát tapasztalja. Irodalmunknak van egy műfajilag gazdag, eszközökben változatos, gondolati tartalmában fölvillanyozó ága, ez az irodalom azonban nem tud elég széles körben hatni, anyagi erővé válni. Furcsa ellentmondás: van egy írói kifejezési mód, amely nyíltan vállalja a közvetlen eszméltető hatást, a gondolkodás formálásának ügyét, ám éppen ennek művelői érezhetik, hogy légüres térben mozognak, szavuk pusztába kiáltott szó marad. Könyvek születnek, amelyek fölrázni, eszméltetni akarnak, de gyakran az önelégültség, a viszonylagos jómód, a gondolati renyheség, a közöny falába ütköznek, vagy a csoda három napja után gyorsan elfelejtődnek. A remekművek hiányát, a szociográfiai irodalom esztétikai-írói fogyatékosságait semmi sem menti. De a valóságos értékek körüli visszhangtalanság már-már fájdalmasan leverő. (Mekkora távolság van például Székácsné Vida Máriának a művészeti nevelés hatásrendszerével kapcsolatos megállapításai, kívánalmai és a valóságos iskolai gyakorlat között!) Ez persze már nem csak az irodalom ügye. Inkább társadalmi, mint esztétikai jelenség. „ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.” Ennek föltárása is szociográfiai vizsgálatot kíván. Vagyis a recenzens leteszi a tollat, de változatlanul reménykedik abban, hogy a társadalmi valóságot kutató szociográfiai könyvek — köztük bizonyára maradandó művek — a jövőben is meg fognak születni. Nem a kritikus óhaja, lankadó kedve; a valóság szólítja őket. TÜSKÉS TIBOR 89
