Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - MŰHELY - Bosnyák Sándor: Modernség - értékőrzés (Beszélgetés Tornai József költővel)

felé vándorló Petőfi ne hallotta volna A mennybevitt lány, a Kőműves Kelemen vagy A kegyetlen anya balladáját?

Nem is tudom elképzelni, hogy énekelt és táncolt népballadákat Petőfi, Arany, vagy éppen Csokonai ne hallott volna. Saját tapasztalataimra hivatkozva arra gondolok: amikor indián primitív költészetet fordítottam, és emiatt megnéztem az eredeti indián nyelvről készült XIX. századi angol fordításokat, azt tapasztaltam, már ismerve az eredetieket is, hogy (mint Longfellownak a Hiawata című költeménye is bizonyítja) a XIX. századi irodalmi ízlés, ami lényegében a görög—latin, illetve nemesi irodalomból merítette a maga példáit és eszményképeit, ezeket a népi irodalmakat a maguk eredetiségében nem tartotta értékesnek. Mindenki úgy érezte ezek közül a fordítók közül, hogy a dalokba több érzelmet kell belevinni, rímessé kell tenni őket, a ritmus- képletüket rá kell hangolni aNyugat-Európában akkormás honos jambikus.trocheikus, vagy éppenséggel időmértékes verselésre. Úgy érezték, hogy az indián dalok csiszolatlan gyémántok, melyek a maguk nyereségében nem elég értékesek. Ezek a fordítók és költők nagy szeretettel, odaadással dolgoztak, hogy „fölemeljék” ezt a költészetet, tehát kicsiszolták, azaz tönkretették. Azt hiszem, hogy ilyenfajta irodalmi ízlésvilág volt az, ami miatt a mi viszonyaink között Csokonai, Petőfi, vagy Arany nem érezték teljes eredetiségében a magyar balladákat, dalokat és egyebeket irodalmi értéknek. Ez lehetett a magyarázata, hogy igyekeztek átírni, átkölteni őket, finomítani, csiszolni egy másfajta ízlés szerint. Nyugodtan mondjuk: egészen másfajta nyelvezet volt a nyugat-európai nemesi irodalom, mint a paraszti. Petőfi és Arany ráébredtek arra, hogy a parasztiból micsoda mély források törnek föl, de úgy érezték, hogy ezeket valamennyire módosítani kell. Ezért nem ismerték föl a mélyrétegek önmagukban való, eredeti értékét. Világirodalmi ízléssel nézték a dolgokat; és bármennyire paradoxnak hangzik, ilyen szempontból a világirodalmi tájékozottság hátrányt jelentett. Fölismerték, micsoda érték tolakszik fölfelé a föld alól, mégis azt gondolták, hogy azért valahogy meg kell tisztogatni.

A népdal más úton is helyet kért az irodalomban. A nemesség alsóbb rétegeiben sok olyan költő volt, aki nem tartott igényt a halhatatlanságra; verseit szélnek eresztette, s a versek éppúgy, mint a népdal, a szájhagyományban éltek. A virágénekek, a kuruc dalok, a kesergő versek — névtelenül is — a magyar költészet kiemelkedő vonulatait képezik, s kapcsolatukat a népdallal többek között az is igazolja, hogy nagy részüket a paraszti szájhagyomány őrizte meg. Petőfi több versét is ugyanígy átvette a nép, szájról szájra adta, és a nép közt fennmaradt, népdallá vált Petőfi-versekből az is kitűnik, hogy a nép a legnagyobb költő; még Petőfi versei is tökéletesebbek lettek. A több évszázad előtti virágénekek, kuruc dalok, kesergő versek névtelen költőinek tradícióját elevenítette fel Illyés Gyulának az a 30-as években tett javaslata, hogy a költők ne írják alá verseiket. A magam részéről ma is vonzónak és követendőnek találom Illyés javaslatát, mert a költészet mögül elveszne az a kompromittáló háttér, amit a versekért kapott tiszteletdíj és egzisztenciális haszon jelent. Lenne-e a költőkben ma is annyi erkölcsi erő és tartás, hogy nevükről és forintjaikról lemondjanak? A névtelen költészet, ha fórumot kapna, megszülethetne-e?

Illyés javaslata annál is inkább egyezik az én ösztöneimmel, szándékaimmal, mert legutóbb, amikor a „Veress Péter énekek” című verseskönyvet írtam, népkönyvnek szántam, és a kiadónak úgy akartam leadni, hogy ne írják rá a nevemet a könyvre, csak az legyen rajta: „Veres Péter-énekek”. Illyés gondolata a lényeget érinti, azt az elképzelést, amit én Veres Péterrel kapcsolatban igyekeztem megírni. Veres Péter úgy lett értelmiségi, hogy közben nem szakadt el Balmazújvárostól, egyáltalán a csizmás, fehér inges emberektől, nem az a fajta buborék volt, amelyik lent képződik a víz alján, aztán fölszáll a semmibe és a mélyebb rétegek számára el is vész. Illyés fején találta a szöget: Valóban: a kuruc dalok, és egyéb eredetileg írott formában keletkezett énekek, ahogyan megteszik a maguk útját a névtelen továbbalkotók kezében, az tökéletesen igazolja, hogy ilyen kollektív alkotás létezik. Az is igaz, hogy mindig a

80