Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - MŰHELY - Bosnyák Sándor: Modernség - értékőrzés (Beszélgetés Tornai József költővel)
nép a legnagyobb költő, csak pontosabbá kell tenni. Falun általában van kiemelkedő énekes, eredetileg ő találja ki a verset, nótát, aztán az elkezd vándorolni, és a többiek ízlésvilágának megfelelően tesznek hozzá és faragnak le belőle. A lökést egy személy adja meg. Azonban az az óriási szerencséje a szerzőnek, hogy a népköltészetben nincs végleges mű. A népdalok sohasem befejezettek, el lehet venni belőlük, hozzájuk lehet tenni; szerves, hogy úgy mondjam, cserebomlási viszonyban maradnak azzal az élő, táncoló, éneklő kultúrával, amelyben megszülettek. Ennek következtében nem az történik, ami az írott költészetben, hogy a költő megírja a versét, és attól kezdve az olvasó vagy elfogadja, vagy elutasítja. Az olvasónak nincs módja visszahatni rá. Csakugyan remek példa a kuruc dalok világa, vagy az egyéb bujdosó nótáké: a kisebb-nagyobb nevű mú'költők verseit, az írásos költészetből származó szövegeket kezdi visszasugározni az a kuruc katona, bujdosó vagy parasztember, aki valahol hallotta őket. Visszasugározza olyan értelemben, hogyha kell, megváltoztatja. Neveket tesz bele, eseményeket módosít, vagy olyan képet, amely neki túlságosan díszes volt, egyszerűbbé tesz. Az ebben az irigylésre méltó, hogyha névtelenül írnánk verseinket, csak megadnánk a szöveg irányát és az olvasó tovább formálná. Óriási dolog volna, de a könyvben megjelent szöveget ily módon ebben a könyvkultúrás világban nem lehetne terjeszteni. A névtelenség látszat volna, mert mindenki azt mondaná: rendben van, de mégis ki írta? És egyetlen ember se merne változtatni rajta, pedig a névtelenségnek az a művészi jelentősége, hogy a többiek, akik éneklik vagy mondják, szabadon alakíthassák és formálhassák, egészen a végtelenségig. Nekem is ugyanez volt a szándékom, de közben a realitásérzékem mégis azt súgta, hogy ilyenfajta visszafordítás lehetetlen. Európa individuális kultúra lett. Egy lllyés- szöveg mögött ott kell álljon az illyési életmű, hogy pontosan annyit mondjon, ameny- nyi benne van. Ha egy verset úgy olvasok, hogy nem tudom: az egy Ady-vers, vagy József Attila-vers, akkor az egész magyar kultúrában betöltött helyének a nyomatéka nincs a vers mögött. A névnek épp a helyes ítélettől eltérítő súlyától kellene megszabadulnunk. Én például amikor egy versgyűjteményt olvasok, akkor lehetőleg nem is nézem, hogy ki írta, a verset figyelem, hogy mit mond nekem a vers, függetlenül a névtől. Olvasás közben persze többször rájövök, hogy név szerint is ki van a vers mögött. Persze, hogy rájön, hiszen az individuális kultúra nemcsak azt jelenti, amit eddig elmondtam, hanem azt is, hogy a költők kénytelenek különbözni: mert ha nem különbözik Csoóri Sándor Nagy Lászlótól, akkor saját létalapját szünteti meg. A modern költészetben az újítás kötelezővé vált. Ha arra gondolunk, hogy csinálunk egy csoportot, ahol mindenki ír verseket, és senki nem mondja meg, hogy melyiket ki írta, mindenkit zavarba hozunk. Ez baj? Olyan értelemben, hogy a világhoz való viszonyunk egyrészt kollektív, másrészt mindenkinek megvan a maga egyéni sorsa, és ez valamiképpen eltűnne. A kollektivitás korábbi kulturális állapot, ami után lehet sóvárogni, de visszahozni nem lehet. Nem is beszélve az egyéni felelősségről. A 30-as és a 40-es évek az individuális jelleg szempontjából alapvetően nem különböznek, akkor is érvényes volt mindez, amit elmondott. A 80-as évek irodalmi kultúrája annyiban más, hogy lllyésék előtt óriási lehetőségek álltak az újítás szempontjából, mi pedig túl vagyunk az újítások összes fázisán. Ilyen értelemben most mégis lehetne névtelen költészetet csinálni, mert a mai újítások — legalábbis szerintem — a pusztítás felé mutatnak. Betűvers, szabásmintavers, grafikavers, városi térképekre beírt szövegek. A neoavantgardizmussal nem lehet messzire 81
