Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)
sodlagos szerepet játszik az eszközkihasználtság. Az alap továbbra is az, hogy 1200— 1300 hektáron termesztünk fűszerpaprikát, különböző zöldség- és gyógynövényeket. Erre épül a feldolgozó és a szárító tevékenységünk. Azután léptem be a pártba, miután megszereztem a diplomát. Ne mondhassa senki, hogy karrierista vagyok, hogy netán kedvezményekre pályázok. Amikor sikerrel államvizsgáztam, többen kérdezték, milyen érzés mérnöknek lenni; anyám, életében talán először, már-már elérzékenyült, s ezt mondta: ,,Ha már annyit tanultál, fiam, akár doktor is lehetnél.”, s ekkor eldőlt, hogy doktori címet szerezzek. Az öcsém mondta: „Aztán ne felejtsd el, hogy mi tartunk el téged.” Én pedig, amint húzattam lókapával a háztáji paprikát, a szürke menet közben legelgetett, s én így kurjantottam rá jókedvemben: „Azanyád, nem veszed észre, hogy mérnök tartja mögötted az eke szarvát?!” De a ló nem zavartatta magát. Megvallom, engem a tanulás szoktatott rá, és serkent máig is a rendszeres munkára. Arra is rájöttem, hogy igazán mélyen és eredményesen csak pár órát lehet tanulni naponta. Ez az intenzív szellemi munkára is vonatkozik. Én máig sem érzem magam fáradtnak, s már kezdem sajnálni, hogy nem fogtam hozzá különböző nyelvek tanulásához is. A horgászáshoz ugyanis nekem nincs türelmem, s a vadászathoz is csak any- nyira van közöm, hogy épp el tudom sütni a puskát. A közéletben változatlanul megtalálom a helyem. Most nem azt akarom felsorolni, hogy miféle rangos tisztségeim vannak. Mert hogy vannak, az kétségtelen. De én fontosabbnak tartom, ha valamit mozdíthatok a község lakóiért, a kisebb és a nagyobb közösségért. S hidd el, ilyen mozdítanivaló majd mindennapra akad. Sokszor csak azért, mert a hivatali élet tele van manapság is értelmetlenséggel, csököttséggel. Van itt a faluban egy nyugdíjas pék, de mivel még munkabíró, jó nyolc éve már, hogy hozzálátott és megsütött naponta 25—30 kenyeret. Jó és friss kenyeret sokan így ettek a fajsziak, amióta ők maguk már nem sütnek az otthoni kemencében, amit különben is rég elbontogattak. Mígnem a péket egy szép napon megfenyegette a hatóság, hogy ha nem hagyja abba a sütögetést, megvonják tőle az akkori havi 600 forintos nyugdíjat. Mivel állítólag keresőfoglalkozást a nyugdíjas kisiparos nem folytathat. Az már senkinek nem jutott eszébe, hogy ezzel a néhány kenyérrel legfeljebb csak egy kis italra valót lehet összehozni. Dühös lettem, s telefonon át valóságos ultimátumot intéztem az illetékeshez, ha déli 12 óráig nem hagynak fel az eljárással, tovább fogok lépni. De aztán ne siránkozzanak . . . No, ez hatott. De igen erélyesen kellett fellépnem a fajsziak kenyere érdekében. Az egykori szülői ház berendezéséből maradt még néhány tárgyi emlék. Édesanyám tavaly novemberben elhunyt. A legutóbbi vasárnap összejöttünk és megosztozkodtunk a hagyatékon. Mik voltak? Anyámnak az esküvői koszorúja, illetve annak tartója. Aztán egy kaszakőtartó, amely még a tokmány előtt volt használatos. Egy sublót, egy kredenc, egy szekrény. Akadt még egy nagyon öreg dívány is. Ezeket kapták a gyerekeim. A tornyos ágyakkal már nem tudtunk mit kezdeni, csak tűzrevalónak lesznek jók . . . Békésen megosztozkodtunk a hagyatékon. A válogatásnál nem annyira magunkra, inkább gyerekeinkre, unokáinkra gondoltunk: mentsünk meg nekik valamit a régi időkből. A nagyobbik menyemnek jutott például a bölcső, melyben nemzedékek nyitották rá szemüket a világra. Nekem elég volt az az oklevél, amely apámról maradt, s bizonyítja, hogy már ő is elvégezte az ezüstkalászos gazdatanfolyamot. . . 68
