Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)
nézett ki a dolog, hogy az állam tartozik nekem, s nem én neki. A tenyészállatok után egy ízben kaptam 15 mázsa gabonát. Feltűnően súlyos rakomány ez egy parasztszekéren, s nem is mertem behozni a faluba, csak napszállta után. Nem akartam, hogy kiutáljanak, akik tíz forintért voltak kénytelenek venni egy kiló kukoricát. 1953-ban újra visszakerültem a közéletbe. Három év múlva pedig én lettem a legeltetési bizottság elnöke. Nem nagyon óhajtottam én ezt a funkciót, ismerve az ottani előzményeket, a hozzá nem értést,sőt a visszaéléseket is. De mások úgy látták, hogy én leszek a legalkalmasabb, így hát elvállaltam. Hallgathattam szegény feleségem bosszús kifakadásait is. „Mindig kell, hogy valami legyél, ha más nem, cukorrépa ügynök.” Ezzel arra célzott, hogy 1946-ban, miután megjöttem a hadifogságból, öt embert szerveztem be cukorrépa-termelőnek. Mondta a gyári megbízott, hogy nagyobb kedvezményeket úgy tudnak adni, ha egyszerre többen szerződünk. Édesszájú vagyok, nekem létkérdés, hogy legalább egy zsák cukor legyen odahaza. Ha már megválasztottak, igyekeztem a megbízást komolyan venni. Már a következő évben azt vettem észre, hogy kezdünk szépen gyarapodni. Volt egy év, hogy az egyik legelőt háromszor kaszáltuk meg. Gazdálkodtunk, neveltünk például tíz tenyészüszőt; az 1961-ben megalakult tsz is ezekkel alapozta meg jószágállományát. — Nem kisebb emberek, mint Erdei Ferenc, meg Mészöly Gyula győzködtek engem, már a nagy átszervezés előtt: lépjek be a közösbe, mert igazán ott volna rám szükség. Ennek az volt az előzménye, hogy épp Fajszon ülésezett a megyei képviselőcsoport, előzőleg kiértesítettek három gazdát, hogy az ülésen jelenjen meg. A három közül egyedül csak én mentem el. Az akkori tsz-elnök is jó néven vette volna, ha belépek. Az imént említett jeles embereknek is válaszoltam, amit másoknak: mutassanak nekem akár a közelben, akár a távolban egy olyan közöst, amelyik nagyjából úgy néz ki, mint az én kis gazdaságom. Erre a felelet az volt, hogy épp azért kellene belépni a hozzám hasonló gazdáknak, hogy végre legyen egy szövetkezet, mely méltó hasonlítási alap. Nem sikerült egymást meggyőznünk. Akkor még nem ... Nem gondoltam akkor, hogy pár év múltán már én fogom hangoztatni: ha csak úgy szántunk-vetünk, mint az átlagosnál valamivel jobb paraszt, akkor már nem bukhatunk bele. Amikor eljött az idő, egy percig sem mondtam, hogy nem lépek be. De hozzátettem rögtön: az időpontot én döntöm el. Néhányan haragudtak is rám ezért — s valamikor a derékhaddal beléptem. A régi tsz volt a Vörös Csillag, én az újba, a Duna Gyöngyébe léptem be. Az öt brigádvezető közül én lettem az egyik. Néhány napon belül 28 fogatom lett, a többi négynek pedig összesen öt. Mit tehetett akkor egy brigádvezető? Munkára biztatta a tagságot. Ezt csináltam én is. De az egyik mokány paraszt bátyám visszaszól: „Minek dógozzunk, hiszen amit termelünk, elviszi az állam?” Mire én: „Figyeljen rám, bátyám. Azt, hogy miért dolgozunk, én végképp nem tudom, meg tán a magasságos jóisten sem, de annyit mégis tudok, hogyha egy kicsit is jobban igyekszünk, mint a szomszéd községben, akkor egy parányival mi is jobban élünk, mint azok.” Más. Folyik a szántás lóekékkel. Nézem az egyik gazdát, lyukas garast sem ér a munkája. De ezt így nem mondhatom meg, még a lovak közé vágná a gyeplőt, s itt hagyna csapot-papot. Mert hát önérzete mindenkinek van! Cselhez folyamodom: „Nézze csak — mutatok a száz méterrel odébb szántó társára — a Jani bácsinak sokkal jobb ekéje lehet, ott a barázdákból semmi sem látszik...” Emberem erre felhördül: 65
