Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Virtusból tanulni, élni (Beszélgetés Berta Jenővel, a fajszi Kék Duna Tsz elnökével)
„Micsoda?! Az még igazi szerszámot sem látott.” S máris mélyebbre állítja az ekét, keskenyebb barázdát fog ... Igen rendes ember volt az elnök, tán túlságosan is, mert soha nem mondta egyikünknek sem legalább azt, hogy ejnye-ejnye. Pedig hát elkövettünk mi nemcsak kisebb, de olykor nagyobb hibákat is. Mint akkoriban mindenki. Beosztottai mat ma is arra kérem, de ha kell, meg is követelem tőlük, hogy vitatkozzanak velem, mert úgy okosodunk: ők is, én is. No persze csak akkor, ha tényleg nem értenek velem egyet. Egyhamar főagronómus lettem. De furcsa egy megbízatás volt ez: két évig a telefonba sem mertem bemondani, hogy én vagyok. Úgy éreztem, hogy az ilyen magas beosztáshoz még nincs meg a kellő képzettségem. Az első évben 16,80 forintot ért egy munkaegység — s azonkívül az abrakot minden lógondozónak megtérítettük — a következő évben már 36, majd 51, aztán pedig 60 forintot számolhattunk el. A sikerekhez hozzájárult, hogy 1962-ben már bevezettük a részes művelést. Nem vertük nagydobra. A paprikán kívül kiterjedt az uborkára, majd az egyéb kézi munkát igénylő zöldségfélékre. Szinte naponta lehetett mérni: mit jelent az érdekeltség. Minden reggel azzal kezdtük a napot, hogy értékeltük az előző napi teljesítményt, s azt az érdekeltek tudomására hoztuk. Két-három hét elegendő volt ahhoz, hogy a tagság előírás szerint dolgozzék. A női munka becsületét akkor alapoztuk meg a szövetkezetben; egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a nők fegyelmezettebb munkára képesek, mint sok férfi. De ugye túlságosan sokat beszélek a termelőszövetkezeti ügyekről? No, magamról is valamit . . . Mondtam már, hogy két fiam van, az első 1947-ben, a kisebbik 1954-ben született. Amikor a nagyobbik fiam hetedikes lett, tehát 1959-ben: elhatároztam, hogy vele együtt, már úgy értve, hogy vele egyidőben én is elvégzem a hét-nyolcat. így is történt, kitűnővel végeztem, főagronómus már nyolc általánossal lettem. Mint mondtam, egy ideig nem is mertem „reklámozni” magam. A fiam 1961 őszén elkezdte Kalocsán a Mezőgazdasági Technikumot. Én csak a következő év elején — a levelező tagozaton. De végül is párhuzamosan végeztük el, végig szinkronban. Ezúttal is kitűnő lettem, s bizony, a fiamat is leköröztem. De nem volt rám féltékeny, sőt büszkén emlegetett fűnek-fának, és szurkolt nekem. Nekem felnőtt fejjel sem esett nehezemre a tanulás. Előfordult, hogy az otthoni, a ház körüli munkát nem tudtam úgy elvégezni, ahogyan szerettem, vagy a feleségem szerette volna, de egy kis szervezéssel ezen is lehetett segíteni. Éveken keresztül a hajnali négy óra rendre az irodában talált, az olvasólámpa mellett a könyv fölé hajolva. Miért tanultam? Biztosan nem önmagáért az érettségi papírért, vagy később a diplomáért. Bár annyi önbecsülés, vagy ha úgy tetszik, hiúság mindig volt bennem, hogy teljesítményemre büszke legyek, függetlenül annak társadalmi hasznosságától. Tehát ha úgy tetszik, merő virtusból is képes voltam tanulni. De mégsem ez a lényeg. Visszaemlékezem az első tervkészítésre, melyet teljes egészében rám bíztak. Hogyan csináljam, mint csináljam — senki nekem eligazítást nem adott, mindenre magamnak kellett rájönnöm. Eltűnődtem akkor is, később is: mennyi felesleges vesződségtől, a gondolkodás mennyi zsákutcájától kímélem meg magam, ha már ezt a munkát is magasabb végzettség birtokában van alkalmam elvégezni. Már közel jártam az érettségihez, amikor egy állatorvos barátom falra kiszögezett diplomáját csodáltam körül, sóhajtozván, hogy megszerzéséhez mi mindenre szükség volt. „Csak strapabíró fenék kell hozzá, s bárki megkaphatja” — mondta unottan a barátom. 1967-ben jelentkeztem a gödöllői agráregyetemre. Felvettek. De az első napi előadás után felmértem ami ott rám vár, s amivel talán mégsem tudok megbirkózni, s 66
