Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Az értelmiség a kisváros társadalmában (Baja értelmisége)
És mégis, a „pedagógustársadalomnak”, mint olyannak, van valami határozott elkülönülő egységessége a többi értelmiségi csoporttól. Mindenekelőtt — magától ér- tedődően — a munka lényegileg minden szinten azonos belső sajátosságából adódik ez: a főiskolai tanár éppúgy, mint a tanító, oktat, az emberiség kultúrájában felhalmozott tudományos és művészeti ismereteket közvetíti, és ezáltal és eközben természetesen embert is formál, nevel is. Ez a legfontosabb valóságos alapja a pedagógus réteg viszonylagos egységességének. Emellett nem elhanyagolható a pedagógusok általános társadalmi helyzetének változása sem. Közismert — okaiban is, hatásaiban is — a pálya presztízsének igen erőteljes csökkenése; a folyamat természetes reakciója az érintettek részéről a „sündisznó-állások” kiépítése. Valóban, azt látjuk a pedagógusréteg egészére nézve, amit legerősebben a főiskolák, de jól érzékelhetően a középiskolák esetében is, egy-egy intézmény vonatkozásában láttunk: a belül rendkívül tagolt, sokféle szakmai s egyéb érdekkülönbséggel-érdekellentéttel megosztott szakmai-foglalkozási csoport tagjai kifelé egységesnek, zártnak, együtt és egymásért fellépőknek igyekeznek mutatkozni; gyakran nem is sikertelenül. Végül is, ha belső ellentmondásokkal terhelten is, mégis, a pedagógusok csoportja társadalomszerkezeti értelemben markánsan kiformálódott foglalkozási-szakmai csoport. Milyensége — tevékenysége, magatartása — komolyan kihat a város társadalma egészének alakulásra. Igaz, számarányuk is a legnagyobb, de azt lehet látni, hogy éppen ebből az aránylag határozott megformáltságból, a téveszthetetlenül felfedezhető viszonylag egységes csoporttudatból következően társadalomszerkezeti súlyuk még létszámarányuknál is nagyobb. A pedagógusokhoz hasonló — vagy még erősebb — csoport- (hivatás-) tudattal rendelkeznek az orvosok. Holott e csoport belső tagoltsága sem sokkal csekélyebb, mint a pedagógusoké. Egy, az orvosokról készült szociológiai vizsgálat4 mutatta meg, hogy maguk az orvosok különbséget érzékelnek mind az egyes orvosi szakterületek (belgyógyász, sebész, röntgenes, laboros stb.), mind a munkahelytípusok (kórház, rendelőintézet, körzet, közegészség-járványügy stb.) között. A különbségek oka elsősorban magának a munkának a jellege (közvetlenül gyógyító vagy egyéb tevékenység), azután a specializáltság foka, és fontos tényező az anyagi helyzet különbözősége (elsősorban: hálapénzes vagy nem hálapénzes munkaterület) is. Ezeken kívül erősen hat még az egészségügyi szervezet belső hierarchizáltsága is. Ez a tagolódás természetesen Baján is érvényesül. A kórház orvosa egészen másutt, sokkal fennsőbbségesebb helyen van a laikusok szemében, mint pl. a körzeti orvos. Az előbbi a maga különös, nem köznapi, műszerekkel, eszközökkel, serény ápolónőkkel ellátott birodalmában fogadja a beteget, akit többnyire úgy visznek hozzá, az utóbbi hívásra házhoz jön, maga száll le a beteg mindennapiságába. A „legigazibb” orvos a kórházé — s ezt tudja is magáról, és ennek megfelelően viselkedik. Az orvosoknál viszont nem érvényesül, vagy legalábbis jóval gyengébben, a szakmai kapcsolatok városon kívülre irányulása. Tevékenységük a gyógyítás, öntörvényű és önérvényű; az eredmény, a gyógyulás (vagy nemgyógyulás) is közvetlenül és helyben jelentkezik. Ez a munka ugyanakkor tartalmaz valami, az átlagember számára átláthatatlan, mondhatni mitikus mozzanatot, és ez minden orvos munkájára egyformán érvényes. így, mindezek hatására alakul ki az orvosréteg sajátos kitüntetett helyzete. A belső tagoltságot a kívülálló alig érzékeli, a többség az orvostársadalmat alulról nézve (mert ezt a foglalkozást és így ezt a foglalkozási csoportot felettük, gyakran már- már mitikus szférában felettük levőnek látják) egységesnek, homogénnek látja. S e 4. Bánlaky—Kérészné—Solymosi: Orvosok Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Bp 1981. 52
