Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: Két évad között (Tűnődő sorok a kecskeméti színházról)
PÁLFY G. ISTVÁN KÉT ÉVAD KÖZÖTT Tűnődő sorok a kecskeméti színházról A színház megrögzött szerelmesének kell lennie annak, aki az utóbbi időben követni tudta, és meg is tudta jegyezni, hogy éppen ki a kecskeméti főrendező, s pillanatnyilag kik a társulat tagjai. A színházi lavinaomlások korát éljük országosan; olyannyira, hogy elméletek is születtek már, amelyek a színház természeteként értelmezik a válságot; arra azonban, ami Kecskeméten történt, még az ilyesfajta ingatag vélekedések se igen szolgálhatnak magyarázatul. Az időből Ruszt József főrendezőségének évei látszanak kiemelkedni, még akkor is, ha egyben s másban vitatkozni lehet azokkal a lelkesült emlékezésekkel, amelyek a megszépítő messzeség ködfátyolán át színesebbnek látják a múltat, mint amilyen a valóságban volt. Sem a bálványdöntögetés, sem a szenttéavatás nem lehet itt célravezető. A valós arányokat kellene megmutatni végre, és szakítani azzal a nem egészen igaz állásponttal, amely szerint sem Ruszt előtt, sem utána nem történt érdemleges művészi esemény a Katona József Színház ban. Már Miszlayé k idején voltak említésre méltó kezdemények, de ezek úgyszólván semmiféle visszhangot nem kaptak. Homályban volt a színház, s ebből az állapotából valóban csak a Ruszti korszak tudta az országos figyelem fénykörébe vonni. Ne feledjük: ekkor verbuválódott a legnagyobb nevekből a társulat, s az országos visszhang szempontjából különös adomány volt, hogy ide szerződött Gábor Miklós és Vas Éva. Az utóbbi évtizedek színháztörténetének egyik leg- meghökkentőbb eseménye volt ez, s ilyenformán természetszerűleg vonta magára a sajtó fokozottabb figyelmét. Gábor Miklósék döntésében nyilván lényeges szerepet játszott, hogy egyetértettek Ruszt világirodalmi fogantatású és jobbára klasszikusokra építő színházi törekvéseivel, s megérezték annak a jelentős alkotónak a lendületét, aki végre szíve szerint teremthet művészi közösséget. Mégis túlzás volna ma egyértelműen azt állítani, hogy a társulat addigi művészi eredményei mágnesezték magukhoz őket. Bizonyára volt ilyen szellemi vonzás, de döntésük hátterében ott lehetett a régi színházuktól való elhidegülés és a látványos búcsú gesztusa is. Csak elfogult vidékpártiak hihették, hogy hosszabb távú elképzeléseik lehetnek a még oly nagyhírűvé vált kecskeméti színházzal. Igaz, külső jelek is segítették e hit kialakulását. Gábor Miklós még alig néhányszor állhatott színpadra új társulatának tagjaival, egy fontos napilap kerekasztal-megbeszélésén máris ő képviselte a vidéki színészeket! Hogy esetleg Lon- tay Margit, Novák István, Polgár Géza vagy Szoboszlay Sándor sok évtizedes vidékiség után többet tudhatott volna erről, semmit sem számított ehhez a borzongató különösséghez képest: a hatvanas évek ünnepelt Hamletje vidékre ment. . . Kecskemét mindenekelőtt művészileg megszolgált és megszerzett hírnevét ilyen tényezők is növelték. Kár volna ezt tagadni, s kár volna abba a divatos hibába esni, hogy egy-egy pesti vendégjáték zajos sikerének a mámorában elfeledjük az otthoni hűvösebb fogadtatást. Ruszt munkássága csakugyan külön korszakot teremtett ennek a színháznak a történetében, hiszen addig sohasem volt ilyen következetesen magas az esztétikai igény és ilyen megalkuvás nélküli a kialakított műsorrend. Úgy tudott újító lenni, hogy elkerülte a modernkedés üres blöffjeit, a társadalmi extrémitást és az epi- gonizmust. Saját stílust hozott, s a zenei szerkesztés szigorúságával épülő előadásokban mutatta meg tehetségének arányait. Ez a színház tehát nemcsak az odaszerződött nagy nevek miatt érdemelte meg az országos figyelmet és sikert. Mindez azonban nem 72
